Nehogy a vízilabda muzeális érték legyen

Olykor azon kapom magam, hogy nem is tudom eldönteni, mit féltek inkább: a vízilabdát vagy a magyar vízilabdát? De hogy mindkettőt, méghozzá jó okkal, afelől kevés kétségem van. Még úgy is, hogy a Kemény Dénes vezette férfiválogatott jövőre Londonban átírhatja a sportág történetét. Hiszen Sydney, Athén és Peking után sorozatban negyedik ötkarikás aranyérmét nyerheti meg, és négyszeres olimpiai bajnok pólóst még egyet sem hordott a hátán a föld. Ahogy az Fuhrmann Géza kimutatásából kiderül, a mieinken kívül háromszoros is csak három akad: az angol George Wilkinson (1900, 1908, 1912), Paolo Radmilovics és Charles Sidney Smith (1908, 1912, 1920). Leírni is libabőröztető, de aktív háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó 1924 óta nem szállt vízbe olimpiai tornán. Jövőre viszont minden bizonnyal fog, mert ugyan a nyolc magyar triplázó közül Gyarmati Dezső és Kárpáti György már régen abbahagyta, majd Benedek Tibor, Molnár Tamás és az idén Kásás Tamás is visszavonult a válogatottságtól, de Szécsi Zoltán, Biros Péter és Kiss Gergely jelenleg is kerettag, és valamiért motoszkál bennem a kisördög, hogy Kemény másodedzője, Benedek sem feltétlenül marad örökre partra vetve.
Hogy akkor mégis mitől tartok? Egyrészt attól, amit Athén és Peking aranyérmese, a Honvéd kapusa, Gergely István – akit a szakma az idén posztján az év legjobbjának választott, ám a sanghaji vb-re készülő együttesből kimaradt – a minap pontosan megfogalmazott a VLV.hu hasábjain: „Ami most a vízilabda erőssége, az veszélyforrás is lehet. Ugyanis jelenleg azért népszerű a póló Magyarországon, mert sikeres, és sajnos kevés olyan sportág van, amely örökké sikeres tud maradni. Valószínű, előbb-utóbb bekövetkezik, hogy Magyarország nem nyeri újra és újra zsinórban az olimpiákat.” Ez bizony minden további nélkül elképzelhető. Annál inkább is, mert Kemény Dénes lassan másfél évtizedes szövetségi kapitányi pályafutása során háromszor fordult elő, hogy alakulata világversenyen lemaradt a dobogóról: először 2001-ben (vb, Fukuoka), másodszor 2009-ben (vb, Róma), harmadszor pedig 2010-ben (Eb, Zágráb). Ami tehát sokáig egyszeri balesetnek tűnt, az az utóbbi két esztendőben kétszer is előfordult, Peking óta nemhogy arany, de érem nélkül maradtunk. A fentiekből két kérdés is adódik. Az első: mi lehet Londonban? A második: mi lehet London után?
A választ vagy inkább tippet Gergely Istvántól kértük, aki aktív sportoló létére már-már példátlan rálátással és felelősséggel szemléli sportága egészét: „A sydneyi aranyérem hatására a pólózni jelentkező gyerekek száma megsokszorozódott, de ezzel ellentétes előjelű folyamat is lejátszódhat, ha ne adj’ isten Londonban a reálisan várhatónál gyengébb eredmény születik, például nem jutunk be a négy közé. És nemcsak gyerekből, hanem pénzből is jóval kevesebb lenne, mert az új egycsatornás elosztási rendszernél már csak az számít, éppen most mit produkáltál, senki nem nézi az előző három olimpiát. Ráadásul nagyon magas a mérce, az arany fényt és csillogást jelent, de mondjuk a harmadik helyet itthon már kirívóan rossznak tekintik. Az lenne a jó, ha az emberek magát a pólót mint sportágat szeretnék, nem csak a sikert.”
Nem vitás, Gergely István magát a pólót szereti. Olyannyira, hogy annak jövőjéért is aggódik, ezért szakértő ismeretségi körével egészen egyedi lépésre szánta el magát: kérdőívet szerkesztettek, ennek segítségével keresik a választ arra, miként lehetne életképesebb, eladhatóbb a vízilabda. Már a puszta törekvés is jelzésértékű, hiszen futballban, jégkorongban, kézi- vagy kosárlabdában elképzelhetetlen lenne, hogy laikus nézőktől ilyesmire várjanak választ: Ön szerint szükség lenne szabálymódosításra a vízilabdában?; Ön szerint egyértelműek a bírói jelzések a vízilabda-mérkőzéseken?; Ön szerint érthetőbb lenne a játék, ha a játékvezetők be lennének mikrofonozva és a kiemelt szabálytalanságokat (büntető, kontrafault, kiállítás) pár szóval indokolnák?; Támogatná-e, hogy hat helyett öt mezőnyjátékos szerepeljen egyszerre a vízben?; Ön szerint látványosabb, élvezhetőbb lenne-e a játék, ha kisebb pályán játszanák?; Ön szerint látványosabb lenne a játék, ha a kiállítási idő kevesebb lenne a mostani 20 másodpercnél?
E felvetések azt a benyomást keltik, mintha a sportágat éppen napjainkban kellene kitalálni, és Gergely István szerint nem is indok nélküli ez az asszociáció: „A sport a média irányába indult el, nekünk is el kell fogadnunk realitásként, hogy a televíziócsatornák ma már olyan profi közvetítésekre képesek, hogy kameraállásaik, lassításaik, a kétes szituációkat feltáró elemzéseik, szakkommentátoraik miatt a helyszínen, ahol folyamatosan lepereg a mérkőzés, nagyon nehéz felvenni velük a versenyt. A siker alappillére tehát számunkra is az eladhatóság, meg kell felelnünk a nézők igényeinek. Ehhez azonban először meg kell ismernünk azokat és igazodni hozzájuk, akár azon az áron is, hogy tradíciókat változtatunk meg, éppen azért, nehogy a póló muzeális érték legyen. Mert jól eljátszogathatunk mi egymás között, de ha senki nem lenne kíváncsi ránk, nyilván pénzt se kapnánk érte, és érdekes lenne látni, akkor hányan űznék a sportágat. Illetve űznék sokan, köztük én is, de hogy nem ezen a szinten, az biztos.”
Ezzel vissza is értünk a kiindulópontunkhoz: inkább a magyar vízilabdát vagy a vízilabdát féltsük? Logikus válasz, hogy a magyar pólósok a legtöbbet a magyar pólóért tehetik. Ha a hónap második felében legalább döntőbe jutnak a sanghaji világbajnokságon, ha besöprik a sorrendben negyedik, összesítésben tizedik – az sem akármilyen jubileum lenne – olimpiai aranyérmet Londonban, akkor egye fene, még azokat a nem ok nélküli fanyalgásokat is könnyebb elviselni, hogy hiába, szűkülő, kis sportág, helyi értékű a siker. Gergely Istvánnak erre is akad egy hatásos ellenérve: „Rendben, legyen a póló, a kajak-kenu és az öttusa is kis sportág. De akkor ebben a három kis sportágban nyerjünk meg mindent, rendezzük meg az összes világversenyt, amit csak lehet, hogy bárhol a világon, ahol vízilabdáról, kajak-kenuról, öttusáról beszélnek, mindenkinek azonnal Magyarország jusson az eszébe. Én ennyivel is bőven beérném.”