Mindéletig zene?

Ha mást nem tett volna Pécsi Géza, mint hogy elősegítette az ének-zene tanítását a szakközépiskolai és szakmunkásképzésben, már az is maradandó életmű lenne. A zenepedagógus azonban sokkal többet rakott le az asztalra, azaz a kottaállványra. Életmintát nyújtott több generációnak. Bárdos Lajos írta a minden iskolatípusban és korosztályban sikerrel tanítható, a zenét megszerettető Pécsi Géza-tankönyvcsalád ajánlásában: „A Kulcs a muzsikához című összeállítást kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Nagy misszió vár rá. Régi tapasztalat: a zene gazdagítja a kedélyt, nemesíti az ízlést, fogékonyabbá tesz más szépségek iránt.”
A híres zeneszerző nyolcvanas évekbeli méltatása mintha a sok meghurcolást elszenvedett mester ars poeticáját is összefoglalná. Az egész Rákosi- és Kádár-rendszert végigküzdő Pécsi Géza ugyanis ennek a missziónak szentelte életét. Havasi János Egy hangszer voltam az Isten kezében című életrajzi kötete ezt a küzdelmet követi nyomon a kezdetektől. S miért kellett küzdenie egy zenetanárnak? Hisz a zene, az éneklés garantáltan politikamentes terület – mondják a hazai történelemben járatlanok. Mert a zene a legfontosabb a kedély megalapozásában. Ami nélkül alkotótevékenység, de tisztes termelés, munka sem folyhat. Sem a gyárban, az esztergapadnál, sem egy irodában. Ezért aztán törvényszerűen ütköznie kellett a hatalommal a vallásos meggyőződésű szív-lélek tanárnak. És ütközött is számtalanszor, holott Pécsi Géza szívós, ám igen szelíd ember. Az elvekben azonban nincs megalkuvás – mutatja az életút.
A diploma megszerzése után Siklósra kerül, ahol igen népszerűvé válik, ám klerikális propaganda vádja miatt áthelyezik Komlóra. Gondolván: az öntudatos bányászkörnyezetben hiába akar bomlasztani. Ő azonban itt is közösséget teremt és komoly babérokat arat az általa létrehívott zenekarral. Aztán 1957-ben Pécsre száműzik, olyan megbízható miliőbe, ahol nem okvetetlenkedhet zenetanítás ürügyén felforgató eszmékkel. Ipari tanulók között kell helytállnia. Csakhogy Pécsi Géza most is kórust szervez, és páratlan eredményeket ér el. Versenyeket nyernek, bizonyítva, hogy a melósgyerekek sem kevésbé tehetségesek szerencsésebb sorsú társaiknál. A nyolcvanas években miért húzza ki ott is a gyufát? Mert katolikus szeretetotthont akar létrehozni. Ellehetetlenítik, infarktust kap, de ezután sem adja fel. Az a mániája, szakmai modellje, hogy az oktatás minden szintjén, a szakmunkásképzőkben is legyen az ének-zene része a tantervnek. Hiszen bizonyíthatóan fejleszti a másfajta gyakorlati, szellemi képességeket, és segít teljes embert, hasznosabb polgárt nevelni a fiatalokból. Fáradozásai az ezredfordulón nyerik el jutalmukat, amikor az ének-zenét kötelező tárggyá emelik.
Akár teljes is lehetne a happy end. Miért költözik belénk mégis disszonáns érzés a gazdagon illusztrált kiadványt forgatva? Valahogy nincs éles cezúra a rendszerváltás előtti és utáni idők között. Túl sok régi gáncsoló kap elismerést, pozíciót 1990 után is. Azok, akik a zenetudósnak és valamennyi megrögzött másként gondolkodónak keresztbe tettek.
Hű látlelete a könyv, miként üldözte a valódi teljesítményt a Kádár-rezsim – még végső, halódó szakaszában is. Amikor az volt az ellenség, aki fejleszteni akart valamit. Pécsi Géza különösen idegesítő volt, miután a rezsim legálszentebb hazugságát leplezte le. A munkásfiatalok felkarolását ugyanis csak szóban szorgalmazta a pártvezetés, valójában alacsony szinten tartásukban, elnyomásukban volt érdekelt. Talán maga az idén 85 éves tudós sincs tisztában azzal, mennyire győztesen jött le mindig a pályáról. A sivatagban is oázist tudott teremteni, hiába támadták. Ha ez a szívósan cselekvő magatartás válik általánossá, akár a teljes rendszerváltoztatás is sikerülhet – húsz évvel a rendszerváltás után.
(Havasi János: Egy hangszer voltam az Isten kezében – Pécsi Géza pályaképe. Kulcs a Muzsikához Kft., Pécs, 2011. Ármegjelölés nélkül)