Termőre fordulva

n Varga Klára
Az a fügefa jár az eszemben, amelyiken Jézus Jeruzsálem felé tartva nem talált, csak levelet, hát így szólt: „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé.” És elszáradt a fügefa.
Inkább fügebokor, mint fa nőtt a mi kertünkben is, régen, gyerekkoromban, amikor még voltak évszakok. A család borzasztóan büszke volt arra, hogy a kert védett sarkában ott nődögélt, sütkérezett a mi fügefánk, amelyről úgy hittük, csak a mediterrán vagy az annál is melegebb vidékeken él meg. Nagyapámmal, ha reggelenként szemlét tartottunk a kert veteményei, fái, bokrai, szőlőlugasai felett, mindig a fügefa előtt álltunk meg utoljára. Nem kérdeztük tőle, miért nem ad gyümölcsöt, elég volt annyi, hogy lám, él, itt él köztünk, mint valami messzi délről, tenger mellől jött kedves rokon.
Családunkban nem esett hangos szó soha, ha valakinek baja volt, félrevonult, hallgatott, amíg meg nem békült. Egy este nagyanyám, nagyapám mégis kiabáltak egymással, lassan jártak körbe a konyhaasztal körül, és csúf, sistergő mondatokat hajigáltak egymás felé, mint a háborúzó olümposzi istenek. Reszkettem, reszketett a gang sötétjében a nálam tíz évvel idősebb nagybátyám is. Bika ereje volt pedig, de gyönge kis gyereklelke.
Reggel nagyapám keltett fel, főzött teát, kent vajas kenyeret, aztán kiballagtunk a kertbe. Az este történtekről nem beszéltünk egy szót sem. Konzíliumot tartottunk inkább a nyári almafa meg egynémely korai szőlőtőke felett, elismerően bólogattunk a várható kajszitermés láttán, megértéssel szemléltük a homokon csak kínlódó őszibarackfát. Az utolsó sor legvégén megláttam óvott-féltett fügefánk holtan heverő ágait, a lenyúzott, néhol fehérre csupaszított töveket, s éreztem a démoni, vad bosszú fémes, sötét kipárolgását a levegőben, a leveleken, a letaposott fűcsomókon. Ott feküdt a fügefa szanaszét, egyetlen ága sem maradt épen. Ki tehette ezt? Egész nap nyomoztunk. Bemászott valaki a kapu tetején az éjjel? A hátsó szomszédot idegesítette a fa, mert túl közel ért a házfalához? Valamelyik környékbeli félbolond tombolta ki magát éppen nálunk?
Nagybátyám, aki egész éjszaka nem aludt az esti égzengés után, kivallotta végül az igazságot, pedig rá nem is gyanakodott senki. Hajnalban kiment a kertbe a borotvaélesre fent kaszával, és vak dühében azzal végezte ki a fügefát. Azért, mert kiabáltak egymással a szülei. Azért, mert nem fért bele a világába, hogy az ő istenei egymásnak ugorjanak. És talán azért is, mert mindenki a fügefát ajnározta a legjobban. Mert mi aztán mindent megtettünk érte: locsoltuk, trágyáztuk, dédelgettük hat vagy nyolc éven át, és ő mégsem termett. Fényes leveleit megrezzentve megsejthette, hogy egyszer valaki megelégeli a viselt dolgait. Talán megértette, hogy nem hálálta meg vesződségünket, és nem állt ellent. Jött az ősz, a tél, a tavasz. Nem is gondoltunk rá hónapokon át, én a két, húsvétra szánt bárányt etettem iskola előtt reggelenként, nagybátyám elköltözött otthonról. Másképp telt az idő, másképpen múltak az évek.
Egy kora tavaszi napon, nem akartam hinni a szememnek, a füge kihajtott újra. Addig kellette magát, addig integetett kacér leveleivel a barackfa mögül, hogy csak észrevettük. Az volt az első nyár, amikor termett, és a legtöbb gyümölcse be is érett. Nem volt még sok rajta. Pár édes dundi szem. Akkor ettem életemben először friss fügét. Mert addig mindig csak aszaltat tudtunk szerezni karácsonyra. Attól fogva úgy vigyáztunk rá, mint korábban sohasem. Hiszen majdnem vérét vettük, mert nem bíztunk benne.
De ő megmutatta nekünk életerejét.