„Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer körbeutazzam a Földet. Már egyetemista koromban – akár egyedül is – keresztül-kasul vonatoztam Európában. A gondviselés egy olyan társat sodort mellém, akit szintén megérintett az utazás lenyűgöző érzése, és mivel egyikünk se ijed meg attól, ha sátorban vagy autóban kell tölteni az éjszakát, nem volt nehéz meggyőzni egymást erről a túráról” – mesélte Dóra az MNO-nak.
A bölcsésztudományi egyetem elvégzése után a pár kiment Skóciába dolgozni, mert itthon nem találtak olyan munkát, amiből záros határidőn belül meg lehetett volna szervezni az utazást. Két évre tervezték a skóciai „kirándulást”, de egy sajnálatos családi tragédia miatt hét hónap után haza kellett jönniük. Azonban a vártnál sokkal jobban tudtak tartalékolni. „Edvárd a konyhában dolgozott, én pedig felszolgáló voltam. Éjt nappallá téve dolgoztunk heti hat napot. Fizikailag, szellemileg megterhelő volt, de ez nagyon sokat segített a világ körüli úton. Ugyanis már az egyetemen dolgoztunk néhány szervezetben, de ott szinte a magunk főnökei voltunk. Itt nekünk dirigáltak az emberek, volt olyan időszak, amikor vissza kellett fognunk magunkat, nehogy konfliktusba keveredjünk főnökeinkkel.”
Itthon mindkettőjüknek sikerült jó munkát találniuk, összeházasodtak, így nagy dilemma elé kerültek, hogy lemondjanak-e ebben a helyzetben korábbi terveikről: „Az volt bennünk, hogy ha most nem megyünk el világot látni, akkor örökké ott lesz az a rossz érzés, hogy ezt a lépést nem tettük meg. Rájöttünk arra, hogy az életben sosem állnak úgy a csillagok, hogy minden tökéletes legyen – így belevágtunk” – tette hozzá Dóra.
Több célja volt a házaspárnak ezzel az úttal: „A motivációs alap az volt, hogy szerettük volna átérezni azt, amikor a gondviselésre vagyunk bízva. Milyen az, amikor nincs az otthon biztonsága, nincs a család segítsége, más a kulturális közeg, nem érted a nyelvet, a jeleket. Csak a Teremtőbe és a gondviselésbe vetett hited van, valamint az emberek jóindulatában bízhatsz. És az hogy működik, ha egy ilyen extrém idegen környezetben töltöd napjaidat. Sok mindenről tanultunk egyetemi tanulmányaink során, de nyilván más az, amikor átéled a dolgokat, a szagokat, a színeket, a tapintásokat” – mondta Edvárd.
Az utazás szervezésénél elsődleges szempont volt, hogy lehetőleg ne legyen sehol turistaszezon és a repülőjegyek árait is figyelembe kellett venni. „Szörnyű ezt mondani, de a Malaysia Airlines két tragédiája miatt senki sem akart velük utazni, így olcsó jegyekkel próbálkoztak, ami nekünk kapóra jött”” – tette hozzá Edvárd.
Ha már utazunk, akkor elsősorban szállodában, panzióban vagy kempingben gondolkodunk, de a fiatalok a couchsurfingre bízták álmaikat, sőt ők kifejezetten családoknál, magánszemélyeknél szerettek volna megszállni: „Az út elején elhatároztuk, ha elegünk lesz a nomád körülményekből, akkor el fogunk menni szállodába, de erre egyszer sem került sor.”
Edvárdék szinte az egész utazás alatt couchsurfingeltek. Ázsiában az volt szokásuk, hogy ha nem volt szállásadójuk, akkor elmentek megnézni a kiadó szobát, és ha nem volt szimpatikus a tulajdonos vagy a szoba, akkor továbbmentek. Sok segítséget kaptak a világ különböző pontjain élő barátaiktól, illetve a barátok barátaitól, akik ismeretlenül is befogadták őket.
Sokakat érdeklő kérdés, hogy miként lehet készülni ilyen hosszú utazásra, egyáltalán mit kell magunkkal vinni. Ők úgy készültek, mint ha egy hétre utaznának el, azzal a különbséggel, hogy különböző időjárási viszonyokra is kellett ruhát pakolni. Meglepő, de kabátot nem is vittek magukkal: Új-Zélandon egy adományboltban két dollárért megvették. Ugyanígy jártak el az útikönyvekkel, volt olyan kiadványuk, amelyik már tizenöt éves volt.
Az Amerikai Egyesült Államokban negyven napot, Mexikóban két hetet, a Cook-szigeteken tíz napot, Új-Zélandon egy hónapot, Ausztráliában két hetet, Indonéziában egy hónapot, Malajziában egy hónapot, Thaiföldön egy hónapot, Szingapúrban hat napot, Hongkongban tíz napot, Kínában és Nepálban egy-egy hónapot, Indiában kettőt, míg Skóciában húsz napot töltöttek.
Az utazás során rengeteg emberrel találkoztak. Az USA-ba átlagos magyar sztereotípiákkal mentek ki: sokat fogyasztanak, kövérek, hangosak, azt gondolják rólunk, hogy jurtában lakunk. Ennek ellenére pozitívan csalódtak az egész miliőben. Egyik kedvenc sztorijuk, amikor az egyik amerikai parkban sétáltak és egy házaspár megkérdezte tőlük, milyen nyelven beszélnek, mert nagyon szép hangzása van. „Nyilván nem tudták, tippelgettek, hogy esetleg szláv lehet. Nem a kelet-európait látták bennünk, hanem olyanokat, akiket meg akarnak ismerni. Több helyről is hallottuk, hogy jó követei vagyunk országunknak. Néhányan jelezték is, hogy nagyon szívesen ellátogatnának Magyarországra. Mi mindenhol csak pozitív emberekkel találkoztunk” – mondta Edvárd.
Arra a kérdésünkre, hogy mi volt utazásuk negatívuma, szinte gondolkodás nélkül rávágták, hogy Kína. „Kína nehéz volt, és nagyot csalódtunk az országban. Egyik oldalról egy kicsit Ázsiában is, míg a másikról nagyon-nagyon pozitív lett a kép – felelte Edvárd. – Kínát kommunista országnak bélyegzik, ehhez képest Amerikában sokkal nagyobb a szocializmus. Olyan szintű fogyasztás és társadalmi szakadékok vannak a világ egyik legnagyobb országában, amin ledöbbentünk. Durva, vad materialista gazdaság van, amitől teljesen megrémültünk. Biztos, hogy vannak olyan távol eső régiók, ahol nem így működnek a dolgok, de oda nem tudtunk elmenni. Kínai turistacélpontokra amúgy is nehéz eljutni, mert az országban ezek a helyek a kínaiaknak vannak »fenntartva«. Külföldre nem nagyon mehetnek, így az országon belül utazgatnak, ami elég nagy ahhoz, hogy legyen elég látnivaló. A nagy falnál vagy a hét szent hegynél nincs semmi kiírva angolul, így egy idegen szinte teljesen el van veszve.”
„Azt hittük, hogy Ázsiában erősebb a spiritualitás és hogy náluk fontosabbak a szellemi dolgok meg a természettel való egyensúly. Ennek ellenére úgy pusztítják a környezetüket, hogy azt elképzelni nem tudtuk. Óriási mértékben herdálják el a földben rejlő értékeket, ami a földrészen folyik, az felfoghatatlan. A folyókat kotorni kell, hogy a csipszes zacskók ne torlaszolják el a víz útját. Egyáltalán nem törődnek se az állatokkal, se a természettel. Az ottani családok eljutottak arra a szintre, hogy hetente többször is megengedhetik maguknak, hogy húst egyenek. Ha húst ehetsz, akkor gazdag vagy. Ez nekünk nagyon nyugati volt” – mesélte Dóra.
Sok európai azért is megy Ázsiába, hogy a különböző vallások szent helyein megtalálja saját útját, lelkileg feltöltődjön. Ezért megkérdeztük Dórától és Edvárdtól, hogy rájuk melyik vallás tette a legmélyebb benyomást. Itt is egyöntetű volt a válasz: a szikhizmus. „Rabul ejtett. Szingapúrban egy magyar lánynál laktunk, akinek szikh vallású férje egy csodálatos ember. Ő mesélt a vallásáról, és azt mondta, hogyha Indiában valamilyen problémánk lesz, akkor keressünk egy szikh embert, ő biztosan segíteni fog rajtunk. Már előtte, Thaiföldön is úgy nézelődtünk, ha problémánk volt, hogy szikhtől kell segítséget kérni. Nyilván köztük is van gazember, de mi vagy ötven szikhhel futottunk össze, mindegyik nagyon kedves és segítőkész volt velünk” – mondta Edvárd.
Indiában jártak a szikh vallás fő templomában Amritszárban, az Aranytemplomban, és a házaspárt lebilincselte az ott látott, önkéntesként dolgozók hada. „Naponta tízezer embert étkeztetnek ingyenesen. Ugyanúgy beáll önkénteskedni a képviselő, a tisztségviselő, a bankár, mint az egyszerű földműves. Ez is az alapja, hogy világszerte nagyon sikeres emberek a szikhek” – tette hozzá Dóra.
A fiatal házaspár elmondta, hogy az út során azt vették észre, hogy „a természeti fotók a töredékét sem adják vissza a valódi látványnak, míg az épületekről készült képek mindig többet mutatnak, mint a valóság. Például a Margit híd vetekszik a Goldengate-híddal. Ellenben a természet, az tényleg olyan, hogy oda kell menni, ott kell állni, és érezni kell.”
Dóra és Edvárd azonban azt kiemelte, hogy a Tádzs Mahal ellentmond a fentieknek: „akkorra élményt ad vizuálisan és spirituálisan, hogy az elmondhatatlan”. Ezzel kapcsolatban is érdekes történetet meséltek el. A Tádzs Mahalnál rengeteg turista fordul meg, órákat kell sorban állni, azonban nekik szerencséjük volt, mert a szállásadójuk idegenvezető, így tudták, hogy az épülethez napnyugta környékén kell odamenni. „A Tádzs Mahalról látott képeken rengeteg ember van, míg a mi fotóinkon szinte alig lézengenek a turisták.”
Sokak számára alapvetés, hogy utazás során kipróbáljuk a helyi ízeket. Ezzel a fiatal házasok sem voltak másként, de mivel vegetáriánusok, így azért behatároltak voltak a lehetőségeik. „Új-Zélandon volt a legnehezebb. Ugyanis ott szinte csak halat, sült krumpli és hamburgert esznek az emberek, így számunkra csak az édesburgonya és a csokoládé maradt. És amivel nem voltunk még kibékülve, az a kínai leves” – mondta Dóra.
Az út során egyszer voltak betegek, akkor is csak azért, mert egy kínai iskolában romlott tojást ettek: „Meghívtak egy angol nyelvű iskolába, ahol a szállásért cserébe beszélgetni kellett a diákokkal magunkról, a házasságról, a világról. Na és ott ettünk romlott tojást, ami bele volt keverve valamilyen köretbe. Védelmünkre szóljon, hogy a gyomrunk nincs hozzászokva az ázsiai kajához, mert csak mi lettünk rosszul, pedig mindenki evett ilyen tojást” – tette hozzá nevetve Edvárd.
Megkérdeztük, hogy a napi 24 órányi „összezártság” milyen hatással volt a házasságukra. „Nagyon jót tett. Valószínű, hogy ezen állapot eléréséhez sokkal több időre lett volna szükségünk, ha nem vagyunk összezárva majd egy évig. Hiába volt egy kis harag, mosolyszünet, azt nem tudod a barátoknak, a szüleidnek elmesélni, hanem csak a másikkal tudod megbeszélni. Általában nem volt két szobánk, sőt még két ágyunk se, így minden problémánkat szinte azonnal orvosolni kellett. A vendéglátóinkhoz sem mehettünk úgy oda, hogy mi haragban vagyunk egymással. Hiszen ismeretlenül is kinyitották számunkra lakásukat, életüket. Ők a legjobb oldaladra kíváncsiak, nem pedig arra, hogy civakodó embereket lássanak” – mondta Dóra.
Végezetül arra voltunk kíváncsiak, hogy miként látják most, 364 nap és egy Földkerülés után Magyarországot. „A hazánkat szeretnénk jobban felfedezni. Sokan írták kommentekben, hogy biztos azért mentünk világot látni, mert már unjuk az országot. Ezt nem érzem igazságosnak, mert amióta hazajöttünk, sokkal érdekesebbnek, színesebbnek látjuk Magyarországot. Jobban értékeljük azokat a dolgokat, amik itthon vannak” – zárta beszélgetésünket Edvárd.