Csak egy pillanatra álljunk meg, és próbáljuk elképzelni, miféle alakok ezek. S könnyű lenne elintézni annyival, hogy valamiféle hülyék. Persze. Azok. Azok is.
De mindezen túl ezek azok, akik reggeltől estig lehallgatják egymást.
Magyar lehallgatja a feleségét. Magyar lehallgatja a nőjét. A nője lehallgatja Magyart. S ki tudja, ki hallgat még le kit… Ezeknek diktafon volt a jelük az óvodában.
Micsoda alakok ezek, édes jó Istenem… És képzeljük el azt is, milyen élet lehet ez? Ezeknek a nyomorultaknak nincs egy nyugodt pillanatuk. Állandóan azon jár az agyuk helye, hogy ki, hol és miért hallgatja le őket éppen. S ezért, megelőző csapásként, gyorsan lehallgatja valamelyik valamelyiket. Azt, akire éppen gyanakszik. De persze a másik is gyanakszik, és ő is lehallgat.
Ennek meg az a vége, hogy a feleségét titokban lehallgató, majd a nőjét titokban lehallgató főlehallgató elkezd rettegni attól, hogy valaki lehallgatta, és nyilvánosságra kerül, amit lehallgattak. Ionesco dühösen sarokba vágja az összes drámáját.
Ezek meg közben hangfelvételeket készítenek egymásról, és azokkal kereskednek, zsarolnak, fenyegetnek.
Pszichopatáék egymás között. Egy nagy, dühös, kedélytelen, sokan vagyunk egyedül, sokan vagyunk magányosak elmegyógyintézet. Ez a Tisza. Olyan éppen, mint a főnök. Majdnem biztos vagyok benne, hogy időről időre egymásról készült hangfelvételeket cserélgetnek, mint Tímár Péter remekében, az Egészséges erotikában a kivénhedt komcsik a kitüntetéseiket „gusztus 20” alkalmából.
– Neked milyen új felvételed van?
– Van egy friss a Radnairól…
– Odaadod egy múlt heti Vogelért?
És így tovább. Ezek így élnek. És a főlehallgató elvtárs most retteg. Retteg, vajon mi van róla? Persze, tudja ő. Tudja jól. Ezért retteg nagyon. Így aztán előremenekül. Sajtótájékoztatót tart, ahol bemutatja a nőjéről készített felvételeit, majd bejelenti, hogy őt bizony lehallgatták. „A Tóni” – ki más, ugye.
Bejelenti azt is, hogy itt az új Watergate. Hát mi más? De ezek csak a mellékbejelentések. A fő bejelentés arról szól, hogy ami róla meg fog jelenni, azt mesterséges intelligenciával készítették. „A Tóni”. Jaja! Én is ott voltam.
De a mesterséges intelligencia széttárta a kezét, és közölte, hogy ennyire hülye, ennyire jellemtelen, ennyire aljas emberi lényre nincs felkészítve, ezt nem programozták bele, mert ilyen nincs, legalábbis eddig nem volt.
Amúgy pedig, ha nagyon nagy a sz…r, és feltehetőleg nagyon nagy, legalábbis ez következtethető ki a rettegés fokából, szóval akkor egy menekülési út marad: Nem én voltam. Nem én mondtam. Hanem a mesterséges intelligencia. Ezt kellett gyorsan betolni az amúgy is a seggét nyaló sajtónak, hogy ha maguktól nem jutna eszükbe, tudják, mit kell majd írni.
Hát, erről szólt a sajtótájékoztató, ennyi a rendszerváltás óta legnagyobb politikai botrány. Ez a mi kis házi készítésű Watergate-ünk. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.
Aztán remélhetőleg hamarosan megtudjuk, mitől rettegett ennyire ez a nyomorult.
