A bevándorlás diskurzusa

Hogyan léphetünk túl a maszatoláson az érdemi párbeszédig?

Ennek az írásnak van egy előzetes tétele: amióta „kitört” a migrációs hullám (és nyomában a róla szóló, napi 24 órás diskurzus), mindenki mindenféléket beszél, de valójában alig valamit tudunk ennek az egész folyamatnak a hátteréről és lényegéről. Éppen e hiányra tekintettel szeretnék néhány szempontot felvetni, annak reményében, hogy talán sikerül felhívni a figyelmet két szempontra. Az egyik: a manapság tapasztalható és minden oldalról működő ködösítés az egyik ok, amiért lehetetlen tisztán látni. A másik: e téma kapcsán különösen hiányzik az a kutatómunka, a folyamatoknak az az összehasonlító elemzése, ami akár még tíz-húsz éve is valamennyire megvolt.

A migránstéma, bár nagyon komoly elemzéseket és tudományos mélységű állásfoglalásokat igényelne, pontosan úgy „viselkedik” a nyilvánosságban, mint bármilyen más téma. Mit is jelent ez? A nyilvánosságban hatalmas mennyiségű információ kavarog, egymás sarkára lépnek a témák. Megbeszélni egyiket sincs mód, mélyebb megvitatásuk senkit nem (no jó: keveseket) érdekel. Ennek a helyzetnek a kialakulása már önmagában is külön elemzést igényelne, hiszen itt végül is egy általános kihívással állunk szemben: létezik-e még olyan nyilvánosság, amelyben valódi érvek tudnának összecsapni, és azokból bármilyen következtetést le lehetne szűrnünk? Véleményem szerint ilyen nyilvánosság nem létezik, mert megszűnt a nyilvánosságnak a korábban valamennyire azért létező tisztázó funkciója.

Természetesen nem azt várom, hogy valamilyen „szuperorákulum” döntsön el fontos vitakérdéseket, azt azonban joggal várhatnánk, hogy ilyenkor derüljenek ki legalább a legfontosabb mozgatók, s jöjjön létre érdemi vitahelyzet. Ám a mai politika lényege, hogy érdemi vitahelyzet nem alakul ki. Nemcsak migránstémában, hanem semmilyen témában. Aminek persze megvan az oka, túlmenően az előbb említett nyilvánosságdeficiten: a mai liberális demokráciák olyan mértékben csoportok halmazaira estek szét, hogy közöttük voltaképpen már nemigen lehet vitahelyzetet teremteni. Legfeljebb úgynevezett „gyorsvitákról” – gyorsgondolkodók előre kiszámítható gyorsmegnyilvánulásairól – beszélhetünk, amelyeknek azonban semmi köze ahhoz, hogy egy-egy dologról bármilyen új és lényegi információ napvilágra kerüljön.

Kénytelen vagyok egyértelműen és túlzóan fogalmazni: ezek az úgynevezett viták zagyva gondolatok cseréi, amelyek persze egyvalamire jók: hogy megerősítsék a már addig is létező törésvonalakat a különböző táborok között. Miközben persze az egymásra acsarkodó felek folyamatosan arról beszélnek: „ugyan, de jó lenne csökkenteni a szembenállást”, vagy hogy „de jó lenne betemetni az árkokat”. Ilyen eszközökkel és ilyen zagyva kommunikációs közegben? Elképzelhetetlen.

Lássuk akkor, milyen a mostani tudásunk, mit tudunk erről a helyzetről, hogy aztán megfogalmazzuk azt is, mit lenne jó tudnunk és megvitatnunk.

Kezdettől fogva két véglet között hánykolódunk, és látható módon semmi elmozdulás nincs ebben a vonatkozásban. Az egyik álláspont szerint szimpla menekültkérdésről van szó; a másik álláspont szerint – irányított – népvándorlásról. Az előbbi álláspontot vallja az európai és a hazai balliberális oldal; az utóbbit főként a hazai kormányoldal, az európai radikális pártcsalád és kisebb számban néhány jobbközép párt és kormány is. Ami az elmúlt egy évben történt, az nem több és nem kevesebb, mint hogy mindennap mind a két tábor elmondja a maga meglehetősen felszínes és információszegény narratíváját. A koreográfia fontos része, hogy a másik tábor hülye, netán gonosz is. Különösen kikupált megszólalók beérik azzal, hogy ellenfeleik nem jól látják a dolgot, és alkalmatlanok kormányozni.

Természetesen azért több is történt az álláspontok imamalomszerű ismételgetésénél. Akik szerint itt népvándorlásról van szó, valamennyit javítottak kezdeti helyzetükön, s immáron erősebbek a pozícióik Európában, mint egy évvel ezelőtt. Konkrétan a migrációs krízis Orbán Viktort nemzetközi tényezővé transzformálta, míg a másik oldalon az Európai Bizottság bürokratikus struktúráját és döntéshozatali módszereit egyre több kritika éri még azoktól is, akik elvben az azonos oldalon állnak. Ma ott tartunk, hogy a népvándorlásos retorika (illetve az annak káros hatásáról szóló retorika) emelkedő pályán van, míg a másik némileg megbicsaklott. Ami persze nem azt jelenti, hogy a másik oldalon bármit is beláttak volna az előbbi tábor igazából. Az iszapbirkózás most új szakaszában van.

Ennek része az előttünk álló népszavazás is. Amely azonban megint csak nem a tisztázás, hanem az első részben említett zagyvaság újabb megnyilvánulása. Ugyanis arról szól, hogy mákszemnyi információk alapján politikaiszimpátia-alapú döntést hozzunk. S a kampány még csak most kezdődik. Ám hiába mondják majd el a felek napi 24 órában kölcsönös átkaikat, a helyzet alapjaiban nem fog megváltozni: az egész migrációs válság hátteréről édeskeveset tudunk. Egy évvel a válság kirobbanása után ez szegénységi bizonyítvány.

Pedig lenne miről beszélnünk. Ha valami, akkor a migrációs téma olyan, amit nem lenne szabad belevinnünk a szokásos napi kommunikációs őrjöngésbe. A téma ugyanis történeti megközelítés után kiált. Visszaüt azonban, hogy a történelmi szemlélet az elmúlt 25 évben elsikkadt, a liberális demokrácia új rendjéből lényegében száműztük. Volt érvünk, ami ezt igazolhatta. Például az, hogy kezdjünk új fejezetet, s hagyjuk magunk mögött a múltat, a történelmi ellentéteket, a nemzetek közötti vitákat. Lépjünk az „egyetemesség” útjára, ami azt jelenti, hogy ezentúl csakis a jelen megoldandó kérdéseire koncentráljunk. Hogyan is? Naná, hogy pragmatikusan.

Ám nem éppen arról van szó napjainkban, hogy a történelmet nem lehet kidobni az ablakon? A migráció vagy népvándorlás (nevezzük akárminek) éppen azt mutatja meg, hogy bizonyos, a történelemben korábban is szervesen létező folyamatok most megismétlődnek. Az első dolog tehát, hogy érdemes lázas tempóban öszszegyűjteni azt a tudást, ami a migráció korábbi eseteire vonatkozik. Mikor és miért történtek ilyenek a történelemben? Mikor és miért történtek ilyenek a közelmúltban? Lehetetlen állapot, hogy egy ország – Magyarország –, amely 12 éve tagja az Európai Uniónak, a Nyugatról való tudásában pusztán arra tud apellálni, amit 1990 és 2004 között felhalmozott. Akkor megtanultuk és magunkévá tettük, hogy a Nyugat elsősorban intézményeket és jogállamot jelent. De vajon csak ennyiről volna szó? Vajon megmaradhatunk-e ennél a diskurzusnál, amikor szemmel láthatóan már egészen új kihívásokkal kell szembenéznünk? S itt érkezünk el a kérdés legfontosabb vetületéhez: mit tud Nyugat- és Kelet-Európa egymásról? 25 évig azt gondoltuk: mindent! Ma nekem úgy tűnik: szinte semmit!

Sokkal többet kellene tudnunk arról, hogy a számunkra mintát jelentő nyugati társadalmakban a XX. században végig, és az elmúlt két-három évtizedben különösen milyen szerepet töltött be a bevándorlás. Mit tud egy átlagos magyar arról, hogy valójában mi is történt Franciaországban, Angliában, Belgiumban és más országokban az elmúlt évtizedekben? Mit tudunk arról, hogy számukra mit jelent a jóléti állam bukása és az ennek nyomán fellépő új demokratikus deficit? Mit tudunk arról, hogyan épül fel a nyugati országok munkaerőpiaca, és azokban milyen szerepet töltenek be a bevándorolt munkások? Van-e halvány segédfogalmunk is arról, hogy az egyes nyugati országokban milyen napi feszültségeket jelent ez a probléma? És a kérdéseket még vég nélkül szaporíthatnánk.

Mint ahogy kérdések özöne sorakozik a nyugati közvélemény számára is a mi régiónkra vonatkozóan. Érdekli-e őket például az, hogy az 1989– 90-es demokratizálódás nyomán a kelet-közép-európai régió egyáltalán nem tudta végigjárni azt az utat, amelyet a nyugatiak korábban végigjártak, s ami a liberális demokráciát ott szárba szökkentette? Tudják-e, hogy a nyugati nemzetállamok éppenséggel a liberális demokrácia kereteit alkották, miközben ezt a nemzetállami fejlődést ők 25 éve következetesen elvitatják a kelet-közép-európai országoktól? Tudják-e továbbá, hogy Európának ebben a régiójában a történelem során soha nem úgy merült fel a bevándorlás problematikája, mint Nyugat-Európában? Ennek a régiónak például sosem voltak gyarmatai, a magyar társadalomnak nem sok fogalma van arról, hogyan kell viselkednie hirtelen beáramló nagy tömegekkel szemben. Természetesen egy elvont logika szerint az lenne jó, ha a magyar társadalom épp úgy (tehát „toleránsan” és „humánusan”) viselkedne, mint a nyugatiak. Csakhogy ez így egy morális kívánalom. A nyugati társadalmak sem morális okokból olyanok, amilyenek, hanem azért, mert hosszú évszázadok fejlődése során megtanulták egyrészt saját maguk elhelyezését egy nemzetközi viszonyrendszerben, másrészt megtanulták kezelni a hozzájuk érkezőket. Más kérdés, hogy ezek a korábban működő mechanizmusok most éppen lazulóban vagy felbomlóban vannak; mindenesetre a társadalmi kohézió nyugat-európai modelljében a kívülről érkezettek integrációja is központi szerepet töltött és tölt be, míg Magyarországnak ilyesmivel a XX. század nagy részében nem kellett szembenéznie.

Arra szeretnék rámutatni, hogy a zavaros narratív küzdelem lehetetlenné teszi az egymásról való tudás növekedését, s ezáltal mi magunk tartjuk fenn azt a helyzetet, ami roppant nehézzé, szinte lehetetlenné teszi egy Európai Egyesült Államok majdani tervének megvalósítását vagy akár csak dédelgetését is.

Mi kellett az Amerikai Egyesült Államoknak megalapításához és későbbi fejlődéséhez? Legalább egy közös kiindulópont. Ott ez a szabadságba vetett hit volt. És a mai Európában? Készen állunk-e arra, hogy a jövőnk érdekében elkezdjünk gondolkodni bármilyen közös hit megalapozásán? Nekem most úgy tűnik: Európa nem áll erre készen, mi több: talán fel sem ismerte a problémát, amely abban áll, hogy a Nyugat–Kelet konfliktus lett „újratöltve”.

Nem az tehát a feladat, hogy még keményebben vonuljanak fel egymással szemben a légiók, és hogy elmaszatoljuk a migrációs téma megértésének esélyét is, hanem az, hogy ezt a nagyon fontos témát teljesen új szemszögből, a valódi megismerés igényével gondoljuk át.

A szerző politológus,

a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója