Orbán Viktor a következőket mondta 1998. április 9-én a Magyar Nemzetnek: „Soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar.”
Az új magyar demokrácia hőskorában az ifjú Orbán Viktor a parlamentben egy alkalommal így szólt: „Miniszterelnök úr, a kormány hazudik.” Ebben az időben a későbbi kormányfő a Fidesz-frakció élén állt, pártját sokan az SZDSZ ifjúsági szervezeteként tartották számon – aminek ők maguk önálló identitásra vágyván nem annyira örültek –, és liberális eszméket hirdetett. A rendszerváltó Országgyűlésbe az SZDSZ-szel együtt kőkemény antikommunista és számonkérést ígérő jelszavak segítségével kerültek be a fideszesek. Fiatalok és lendületesek voltak, vidámságot is hoztak a Parlament sokat látott falai közé. Egy ízben búza-, árpa- és zabkalászt tettek a „rózsadombi műparasztnak” titulált Torgyán József kisgazda pártelnök asztalára, és megkérték, mondja meg, melyik micsoda. Nem sikerült.
A politikai ellenfelek nevetségessé tétele már akkor is bevett módszer volt. Sokan hittek nekik, bíztak abban, hogy az idő múlásával igazi hazafiakká válnak, valamint a tapasztalat és a bölcsesség megszerzése mellett puritán, tiszta emberek maradnak. És nem fognak majd hazudozni összevissza. Ebben állt a rendszerváltás talán legfőbb reménysége.
Az első kétharmad idején már teljes valójukban megjelentek az aggasztó tünetek, a második pedig azt mutatja: a hatalom gyakorlói megfeledkeztek ígéreteikről, eltávolodtak választóiktól, önmagukat tagadják meg. Időközben sok víz lefolyt a Dunán. A választópolgárok rengeteg hazugságot láttak és eltűrtek, de a közelmúltban különösen sok, az embereket arrogáns stílusban kioktató és semmibe vevő valótlanságot hordtak össze a hatalom emberei. Pedig tudhatnák, hogy annyira azért nem ostoba az istenadta nép.
Fontos és fájó, hogy az orbáni hatalom azóta a mezőgazdaságot is elárulta. Az előző választási kampány egyik sarkalatos pontja így szólt: „Amíg én vagyok Magyarország miniszterelnöke, addig itt, nálunk külföldi nem fog mezőgazdasági ingatlant szerezni.” A másik ígérete abban állt, hogy „termőföldhöz kizárólag mezőgazdasággal élethivatás-szerűen foglalkozók juthatnak”. Ehhez képest az utóbbi években a külföldiek mellett bárki más is szabadon szerezhetett nagy kiterjedésű termőföldeket, ha jó kapcsolatai voltak. A statisztika azt mutatja: az Orbán-kormány regnálása eredményeként a mezőgazdasági földkoncentráció nagyobb méreteket öltött, mint a sokat szidott Horthy-korszakban. Megint átverték a történelem során már oly sokszor becsapott parasztságot, kormányzati segédlettel folyamatosan alakítják az „új osztály nemesi nagybirtokrendszerét”, a magyar földműves meg elmehet zsellérnek vagy jobbágynak.
Más. Éveken át folytak az Európai Unió és az Egyesült Államok illetékesei között a tárgyalások a globális szabadkereskedelmi megállapodásról. A szakemberek aggódtak. Szerintük ilyet kizárólag közel egyenlő erőt képviselő gazdasági hatalmaknak javasolt kötni. Az igazán komoly veszélyt a tervezett különbíróság jelentette volna, amely a vállalatok és az államok közötti jogviták elbírálása során lehetőséget kaphatott volna arra, hogy anyagi természetű vitákban szuverén államok terhére súlyos pénzügyi kötelezettségeket róhasson ki. A miniszterelnök és külügyminisztere az aggodalmaskodókat azzal nyugtatgatta, hogy „a kormány határozottan elzárkózik ettől a megállapodástól”. Az állítást maga az USA magyarországi nagykövete leplezte le, amikor köszönetet mondott „Orbán és Szijjártó uraknak a támogatásért, amellyel elősegítik a megállapodás mielőbbi létrejöttét”. A kormány tagadott, majd washingtoni nagykövetünk, elismerve a csúsztatást, így érvelt: „Nincs itt semmi baj, elvégre szövetségesek vagyunk.” (Mindezen nem sokat változtat, hogy a megállapodást egyelőre jegelik. Nincs sok közünk hozzá, a nagypolitika változásai eredményezték.) Emlékeztetnék itt Nicolas Sarkozy korábbi francia elnök szavaira, aki így figyelmeztette az amerikai elnököt: „Szövetséges vagyok, de nem vagyok vazallus.” Ezt az elvet kellene kormányunk tagjainak és diplomatáinak is magukévá tenniük.
Megint más. Miniszterelnökünk előbb nagy nyilvánosság előtt örült annak, „hogy Hóman Bálint emléke Székesfehérvár városából nem tűnik el”, és remélte, hogy hamarosan az egykori jeles politikus-történész „tudományos és közéleti rehabilitációja is meg fog történni”. Utóbb viszont a politikai adok-kapok nyomán a parlamentben már arról beszélt, hogy „nem támogatható az alkotmány szerint Magyarország szuverenitásának elvesztésekor hatalmon lévő politikai vezetőnek történő szoborállítás”. A bejelentést döbbenet fogadta, sokan gondolták, hogy a miniszterelnököt idegen erő kényszerítette a pálfordulásra. A Miniszterelnökség azonnal tagadta a feltételezést, csakhogy Barack Obama elnök a 2016-os holokauszt-emléknapon Izraelben elmondta: „Amikor egy második világháborús antiszemita vezetőnek Magyarországon szobrot akartak állítani, élen jártunk a kormány meggyőzésében, hogy változtassanak ezen. Ez nem egy mellékes epizód az amerikai–magyar kapcsolatokban, ez számunkra a jó kapcsolat fenntartásának központi kérdése, és ezt közöltük is.” A hazugságon ért politikus bizony nem szavahihető, vagyis értékét vesztett ember.
Menjünk vissza egy kis időre a múltba. 2006. október 23-án, 1956-os forradalmunk 50. évfordulóján Orbán Viktor az „őszödi beszéd” miatti lázongásokat is kihasználva gyújtó hangú beszédet tartott az Astoria előtt, mellette állt a teljes pártvezetés. A Fidesz-hívők táborát hatalmasra duzzasztották a hozzájuk csatlakozó tüntetők. A rendezvény vége felé megindult a rendőrök rohama a Madách tér irányából. Miközben a forradalmat ünneplőket kardlapozták és lőtték, Orbán Viktor és a Fidesz-vezetőség eltűnt a helyszínről.
Most pedig következzen egy idei történet. Altusz Kristóf, a Szijjártó Péter vezette külügyminisztérium helyettes államtitkára, máltai tárgyalásait felhasználva, interjút adott, amelynek lényege: Orbán Viktor kormánya az eltelt évek során titokban csaknem 1400 menekültet fogadott be. De erről hallgat, mert ha kiderülne, az rossz hatást váltana ki. A huszonéves helyettes államtitkár személyesen bizonyította azt a diplomatákról elterjedt rosszmájú véleményt, miszerint csupán csekély hasznot képesek hajtani, viszont annál nagyobb károkat tudnak okozni. Nézzük meg ennek a valóban döbbenetes fegyelemsértő károkozásnak a hátterét! Miként juthatott idáig a magyar külügyi szolgálat?
A most regnáló Orbán-kormány kispályás futballon nevelkedett külügyminiszterét úgy nevezték ki „érdemei elismeréseként”, hogy fogalma nem volt sem a tárcavezetői munka igen bonyolult, komoly fegyelmet igénylő államigazgatási követelményrendszeréről, sem a külszolgálati-diplomáciai professzió sok-sok veszélyt rejtő, magas intelligenciát és kifinomult kommunikációs készséget megkövetelő rejtelmeiről. Számos, a posztra alkalmas szakembert lökött félre Orbán Viktor Szijjártó érdekében. Jóllehet a parlamentbe bejutó ifjú fideszesek elmulasztották az ígért „tavaszi nagytakarítást” nemcsak a 90-es években, hanem később is, Szijjártó a kinevezése után hatalmas tisztogatásba kezdett. Rövid időn belül több mint négyszáz (!) külügyi tisztviselőt rúgott ki, és hatvanhárom komoly diplomáciai tekintéllyel bíró nagykövetet cserélt le.
Összegzésképpen elmondható: valamennyiünk előtt zajlanak az események, amelyeknek a főszereplője Orbán Viktor. A kormány és annak első embere nem hallja meg a jó szándékú kritikai tanácsokat, pedig a negatív indulatok erősödnek, a pohár lassan betelik. Ha idézettel kezdtük, fejezzük is be azzal. Mit is mondott maga Orbán Viktor 2007 márciusában, fél évvel azután, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése folytán fény derült Gyurcsány Ferenc hazugságaira? „A népnek joga van elkergetni a kormányt.”
A szerző nemzetközi jogász, volt nagykövet
