Öngondoskodás. Hívó szó, amely az 1997-es nyugdíjreform eredményeként születendő magánnyugdíj-pénztári rendszer bevezetése után szinte beleégett mindennapjainkba. Az eltelt évtizedben egy átlagos jövőbeli nyugdíjas nem nagyon foglalkozott megtakarításaival, nem is volt rá szüksége, hiszen az általa választott (illetve a fiatalabb generációnak már inkább kirótt) nyugdíjpénztár az esetek többségében, ha nem is kiemelkedő, de átlag körüli hozamot biztosított neki.
Döntő fordulatot hozott 2008: a pénzpiaci válságra hivatkozva világszerte, így Magyarországon is nagyobbnál nagyobb – általuk virtuálisnak nevezett – veszteségeket szenvedtek el a nyugdíjpénztárak. A hazai 19 aktív magánnyugdíjpénztár csaknem 422 milliárd forintos veszteséget produkált 2008-as befektetési tevékenysége során, ez pedig – a 357 milliárdos tagdíjbevétel mellett is – azt eredményezte, hogy a 2,949 millió tag összesen 110 milliárd forintos vagyonvesztést könyvelhetett el. „A pénztári megtakarításokon elszenvedett veszteségek következtében jelentősen nőtt a nyugdíjkorhatár közelében lévő magánnyugdíj-pénztári tagok hátránya a kizárólag az állami nyugdíjrendszerbe fizetőkkel szemben” – ismeri el a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) 2009. májusi jelentésében. Érdemes megjegyezni, hogy az előzőekben említett hátrány kiküszöbölése miatt az alig néhány hete elfogadott és kihirdetett 2010-es adócsomag tartalmaz egy olyan lehetőséget, hogy – bizonyos feltételeknek megfelelő – magánnyugdíj-pénztári tagok visszaléphetnek az állami nyugdíjrendszerbe. A maradásra kárhoztatott többség azonban kénytelen elfogadni azt a tényt, hogy nyugdíjpénztári befektetéseit úgy kezelték – következmények nélkül – 2008-ban, hogy a portfóliók összesített mérete 5,5 százalékkal csökkent. Ezen belül is a nyugdíjpénztári tagok többségét kitevő, növekedési portfóliót (önként vagy kötelezően) választók sokkal rosszabbul jártak, hiszen ők átlagosan harmincszázalékos negatív hozamot szenvedtek el.
Joggal tehetnénk fel ezzel kapcsolatban azt a kérdést is: a Gyurcsány-kormány miért csak 2008 októberében oldotta fel az úgynevezett negyvenszázalékos részvénytartási hányadra vonatkozó nyugdíjpénztári előírást, miközben már az első fél évről szóló PSZÁF-jelentésből kiderült, hogy hónapok óta óriási veszteségeket produkáltak azok a magánnyugdíjpénztárak, amelyek befektetéseik nagy részét a kockázatosabbnak tekinthető részvényekben tartották.
A hivatalok egymásra mutogatnak
A kormányzati felelősségen túl van még valami, amiről jóval kevesebb szó esett az elmúlt évekről szóló jelentésekben, és főként az erről készült híradásokban: a munkáltató által minden hónapban levont, és az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal által az államkincstárnál vezetett számlára befizetett tagdíjak egy részét jelentős, több hónapos vagy akár egy éven túli csúszással írják jóvá a tagok egyéni számláin. Erre a jelenségre lapunk több mint egy éve figyelt fel, és megpróbáltunk utánajárni annak, mi okozza a pénz hónapokon át tartó parkoltatását egy állami vagy nyugdíjpénztári számlán, miközben például a devizahitelesek ezreinek feje fölül árverezik el otthonaikat, ha azok akár egy-két havi törlesztőrészlettel is elmaradnak.
2007. január elsejétől lépett életbe az a központosított tagdíjbevallási és befizetési rendszer, amely alapján a munkáltató már nem közvetlenül a magánnyugdíjpénztár számlájára utalja a tagdíjat, hanem az APEH által az államkincstárnál vezetett pénztári számlákra. Az adóhatóság a tagi beazonosítást követően utalja tovább a nyugdíjpénztárak felé a tagdíjakat, ahol egy újbóli azonosítást követően kerül egyéni számlánkra a befizetett tagdíjunk. A magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény szerint erre összesen 52 napot biztosít a rendszerben részt vevő szervezetek számára. Ehhez képest azt tapasztaltuk, hogy egy adott számlát vizsgálva a legrövidebb átfutási idő is kilenc hónap volt, de előfordult olyan eset is, amikor a tagdíj tényleges lekönyvelésére több mint egy évet kellett várni. Szintén a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény rendelkezik arról, amenynyiben a beérkezett tagdíj azonosítása nem sikerül az APEH és a pénztárak rendszereiben, úgy ezen tagdíjat – amely egy úgynevezett függőszámlára kerül – a magánnyugdíjpénztár befekteti, majd a kötelezettség tényleges megjelenítése után a tagdíjat hozammal növelten írja jóvá a nyugdíjpénztári tag egyéni számláján: „A pénztártagot ezzel kapcsolatban semmilyen hátrány nem éri” – olvasható a pénztárak, az APEH és a PSZÁF különböző internetes oldalain és tájékoztatóiban a megnyugtatásnak szánt mondat. Kevésbé nyugodtan, de a kétség legapróbb szikrájának eloltása iránti szándékkal próbáltunk utánajárni annak, miért nem sikerül beazonosítani egy tagot, akit az elmúlt évtizedben már gond nélkül regisztrált a rendszer.
Lapunk szerette volna azt is megtudni, mennyi az a hozam, amely azon a bizonyos függőszámlán keletkezik, ezért első lépésben az egyik érintett magánnyugdíjpénztárhoz (pénztár) fordultunk. A zsigeri reakcióként érkező válasz szerint kizárólag a munkáltató vagy az illetékes APEH-igazgatóság hibázhatott, ezért hozzájuk irányítottak kérdéseinkkel. Természetesen a munkáltatói bevallások ellenőrzésén ekkor már rég túl voltunk, és az is nagy biztonsággal állítható, hogy a magyar munkáltatók eleget tesznek a tárgyhót követő hónap 12. napjáig szóló bevallási kötelezettségüknek, hiába hivatkoznak a bevallási rendszerben érintett szervezetek arra, hogy az esetek többségében a hibás munkáltatói bevallások okozzák a beazonosítási problémákat. Ezt követően megkerestük az adóhatóság központi ügyfélszolgálatát, a bevallási és folyószámla-kezelési, valamint ellenőrzési főosztályait, de valójában egyik szervezeti egység sem értette – vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem érti – magát a problémát. Végül kitartó érdeklődésünk után az APEH jogi és koordinációs főosztálya indított vizsgálatot az ügyben, bár időközben a bevallási főosztály is reagált: a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényt idézve arra hivatkoztak, hogy a magánnyugdíjpénztárnak kell egyeztetést kezdeményeznie az állami adóhatósággal, ha a bevallás és a befizetés adatai között eltérést állapít meg.
Az államháztartást finanszírozzák?
Ugyanakkor már elismerték az általuk korábban megkérdőjelezett tényt, miszerint a munkáltató elutalta a bevallott tagdíjat. Gyakorlatilag egyik szervezet sem érezte fontosnak az egyéni megtakarítások védelmét, ellenben folytatták az egymásra mutogatást, és hangsúlyozták, a bevezetést követően a bevallási folyamat még nem működik optimálisan – tették mindezt egy két és fél éve élesben működő rendszerrel kapcsolatban. Ezek után lapunk újra a pénztárat kereste meg, kértük, hogy kezdeményezze azt az egyeztetést, amely egyébként nemcsak joga, hanem jóval korábban már kötelessége is lett volna. Időközben a jogi főosztály is megpróbálta lezárni az általa indított vizsgálatot, amelynek eredményét természetesen nem fogadtuk el, hiszen konkrét eredményt (jóváírt tagdíjat) nem, csak a bevallási főosztály megállapításaira vonatkozó utalásokat tartalmazott.
A Canossa-járás közepette érdekes módon a tagdíj egy részét időközben mégis jóváírták az egyéni számlán, erre „mindössze” kilenc hónapot kellett várni. Végül az első megkeresést követően csaknem egy év után sikerült előkerítenünk a teljes befizetett tagdíj összegét. Ehhez azonban a pénztár – bizonyítható módon – védve önmagát, módosította az egyéni számla formátumát: a 2008-ban bevallott, de jóvá nem írt tagdíjak egy részét már önálló táblázatban tüntette fel, mintha ezeket az összegeket 2009. január 31-ig fizették volna be. Vajon minden pénztártag olyan „szerencsés”, hogy legalább másfél évi küzdelem után előkerül a saját pénze az állam és a nyugdíjpénztárak közötti káoszból? Esetleg aki nem tud róla, hogy harcolnia kell az egyszer már megdolgozott pénzének hozamáért, az búcsút is inthet ennek az összegnek? Vajon az APEH vagy a nyugdíjpénztárak számláin akad el hónapokig a befizetett tagdíjunk?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre kereste a választ a Lánchíd Rádió múlt hét pénteki műsorában, hiszen a magánszemélyeken túl főképp az APEH és a nyugdíjpénztárak érdeke, hogy tisztázzák az esetleges félreértéseket és anomáliákat. Meglepetésre a Stabilitás Pénztárszövetség – amely a Magyarországon működő pénztárak által létrehozott legjelentősebb érdek-képviseleti szervezet, és egyik deklarált célja, hogy elősegítse a tagi vagyon és az egyéni megtakarítások védelmét – ingerülten utasította el a riporter kérdését, míg az APEH egy munkaértekezletre hivatkozva nem kívánt élni a hozzászólás lehetőségével. Az egyetlen szakmai szervezet, amely vállalta a beszélgetést, az a Nyugdíjas Kerekasztal volt, amelynek képviseletében Németh György szociológus-közgazdász később lapunknak is kifejtette: ismerik a problémát, amely jelentős veszélyeket rejt magában. Szerinte az eredeti elképzelés, amely arra irányult, hogy az APEH beiktatásával levegye a terhek jelentős részét a nyugdíjpénztárakról, jó volt, de a megvalósításba óriási hiba csúszott. Nemhogy féléves vagy éves csúszással, de már néhány napos átutalási késéssel is jelentős mértékben finanszírozható az államháztartás, az adóhatóság valójában nem érdekelt abban, hogy a minél gyorsabb beazonosítás megtörténjen.
Lapunk megtudta, maguknak a pénztáraknak sem érdekük, hogy a tagdíj a lehető leggyorsabban az egyéni számlára kerüljön, hiszen ahogy egy PSZÁF által kiadott irányelv is rögzíti, a pénztárak a be nem azonosított tagdíjak esetében is jogosultak a saját hasznuk, azaz a pénztáraknál maradó működési és likviditási tartalék jóváírására.
A PSZÁF semmit sem tesz
Ráadásul meg nem erősített információink alapján az is elképzelhető, amennyiben a beazonosítás miatti csúszás a pénztárnál következik be, a függőszámlán lévő hozam is helyben érezteti jótékony hatását. Figyelembe véve, hogy hazánkban nem egy úgynevezett vak rendszer működik – amelyben nincs nevesítve, hogy a pénztárak kinek a pénzét fektetik be – elviekben azt sem lehet kizárni, hogy a névhez köthető hozamokban jókora eltérést lehet realizálni a befektetési tevékenység során. Emlékezhetünk arra, valami hasonló történt a Kulcsár-ügyben, ahol az elhíresült bróker kiemelt ügyfeleinek biztosított extra hozamot gyakorlatilag a „mezei” befektetők pénzét felhasználva, azok kárára.
Ellentétben az Equities-ügyfelekkel a magánnyugdíj-pénzári tagoknak 2009. január elsejétől elvileg lehetőségük van összehasonlítani a pénztárak teljesítményét, akár napi szinten követni az árfolyamok alakulását. A lehetőség azért csak elvi, mert ezek az adatok sokszor csak nehezen vagy éppen nem naprakész módon érhetők el, mintha a pénztárak többsége igyekezne jó alaposan elrejteni ezeket az információkat. Az olvasóban joggal merülhet fel az a kérdés, hogy talán a PSZÁF az, aminek nagy részben feladata lehet az egyéni megtakarítások védelme, de ahogy a szociológus-közgazdász említette, „nem véletlenül került elnökcserére sor az elmúlt időszakban a PSZÁF élén”.
Németh György beszélt arról is: jelentős problémát lát abban, hogy az adóhatóság és a képviselői nem voltak hajlandók megszólalni a témában. Ez a hallgatás is azt erősíti, hogy a magánember érdekén kívül nincs más mozgatórugó a rendszerben, amely az esetleges szabálytalanságok feltárását elősegítené. Természetesen cikkünk megírása előtt újfent kértük az APEH és a pénztárszövetség állásfoglalását, de megkeresésünkre egyik szervezet sem reagált a megadott időpontig. A PSZÁF tájékoztatása szerint „A két-három hónapos csúszás nem a folyamat szereplőinek lassúsága vagy késlekedése miatt jelentkezik, hanem a rendszer működésébe van kódolva.” A tagi létszám (2,95 millió fő), a bruttó átlagkereset (200 ezer forint/hó), és a nyugdíjjárulék mértéke (8 százalék) alapján megpróbáltuk kiszámolni, hogy mekkora lehet az az összeg, amely – hangsúlyozzuk – elvileg rendelkezésére állhat a rendszer szereplőinek havonta: 47,2 milliárd forint a végeredmény. A közgazdász kérdésünkre válaszolva elmondta, éves szinten százmilliárdos összegű, be nem azonosított tagdíjat görgethet maga előtt a rendszer, szerinte a Magyar Nemzet számításai túlzóak.
Utánanéztünk annak, hogy a PSZÁF adatai alátámasztják-e sejtelmeinket: „2008. június végén a pénztárak függő számláin kezelt azonosítatlan, bevallási adatokhoz nem rendelhető tagdíjak összege már közel 168 milliárd forintot tett ki” – olvasható a felügyelet 2008 októberében közzétett jelentésében. Egy adott időpontban tehát 168 milliárd forint állt rendelkezésére a rendszer valamelyik szereplőjének (azaz nem a tagoknak) akkor, amikor az összes befizetett tagdíj 176,1 milliárd forint volt. A be nem azonosított tételek aránya ebben az időpontban 95 százalékos volt, tehát az általunk korábban felvetett elvi 100 százalékos arányhoz igen közel álló tényadatról beszélhetünk. A már korábban idézett 2009 első negyedévi jelentés már arról számol be, hogy „a pénztárak függő számláin kezelt azonosítatlan tagdíjak állománya is számottevően csökkent, az év végéig 90 milliárd forintra”. Fontos megjegyezni, hogy a 168 milliárdról 90 milliárdra történő csökkenés a látszat ellenére inkább aggodalomra ad okot, hiszen az idei év első negyedévében a függő tételek nagysága még a 2008-as év azonos időszakához köthető összeget is meghaladta, ez pedig arra enged következtetni, hogy 2009-ben tovább növekszik ezen tételek állománya.
A fenti adatok is azt bizonyítják, a magánnyugdíj-pénztári rendszer jelentős, száz- (akár több száz) milliárd körüli nagyságrendű összeget használ folyamatosan, amely a magyar munkavállalóktól levont összegekből képződik. Az azonban nem ellenőrizhető, hogy az ebből elért hozam valóban az ő zsebükbe kerül. Összegzésként a PSZÁF erőtlen hangját hívjuk segítségül: „Mára már látható, hogy a központosított tagdíjbevallási és befizetési rendszer működésének egyik legkockázatosabb eleme, hogy az adóhatóság nem folyamatosan, nem az előírt rendszerességgel adja át a tagdíjbevallási adatokat a magánnyugdíjpénztáraknak.”
(Szilágyi Richárd)
