Hárommillió munkavállalót vernek át

Csaknem hárommillió nyugdíjpénztári tag számára bizonytalan és ellenőrizhetetlen, hogy a tagdíjként befizetett megtakarításának egy része valóban az egyéni számláján kamatozik, esetleg az APEH, az államkincstár és a magánnyugdíjpénztárak háromszögében termeli a hasznot – valaki másnak. Miközben a híradások többsége még mindig a 2008-as horribilis nyugdíjpénztári veszteségek fölött kesereg, több százezer tag nem is sejti, hogy még ennél is jóval nagyobb lehet a baj. A Magyar Nemzet megtudta, több hónap vagy akár egy év is eltelhet, míg az egyéni számlánkon megjelenik az általunk jóval korábban befizetett tagdíj, miközben az adóhatóság és a pénztárak egymásra mutogatnak, a PSZÁF pedig nem tesz semmit a lassan három éve fennálló probléma megoldása érdekében.

Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre kereste a választ a Lánchíd Rádió múlt hét pénteki műsorában, hiszen a magánszemélyeken túl főképp az APEH és a nyugdíjpénztárak érdeke, hogy tisztázzák az esetleges félreértéseket és anomáliákat. Meglepetésre a Stabilitás Pénztárszövetség – amely a Magyarországon működő pénztárak által létrehozott legjelentősebb érdek-képviseleti szervezet, és egyik deklarált célja, hogy elősegítse a tagi vagyon és az egyéni megtakarítások védelmét – ingerülten utasította el a riporter kérdését, míg az APEH egy munkaértekezletre hivatkozva nem kívánt élni a hozzászólás lehetőségével. Az egyetlen szakmai szervezet, amely vállalta a beszélgetést, az a Nyugdíjas Kerekasztal volt, amelynek képviseletében Németh György szociológus-közgazdász később lapunknak is kifejtette: ismerik a problémát, amely jelentős veszélyeket rejt magában. Szerinte az eredeti elképzelés, amely arra irányult, hogy az APEH beiktatásával levegye a terhek jelentős részét a nyugdíjpénztárakról, jó volt, de a megvalósításba óriási hiba csúszott. Nemhogy féléves vagy éves csúszással, de már néhány napos átutalási késéssel is jelentős mértékben finanszírozható az államháztartás, az adóhatóság valójában nem érdekelt abban, hogy a minél gyorsabb beazonosítás megtörténjen.

Lapunk megtudta, maguknak a pénztáraknak sem érdekük, hogy a tagdíj a lehető leggyorsabban az egyéni számlára kerüljön, hiszen ahogy egy PSZÁF által kiadott irányelv is rögzíti, a pénztárak a be nem azonosított tagdíjak esetében is jogosultak a saját hasznuk, azaz a pénztáraknál maradó működési és likviditási tartalék jóváírására.

A PSZÁF semmit sem tesz

Ráadásul meg nem erősített információink alapján az is elképzelhető, amennyiben a beazonosítás miatti csúszás a pénztárnál következik be, a függőszámlán lévő hozam is helyben érezteti jótékony hatását. Figyelembe véve, hogy hazánkban nem egy úgynevezett vak rendszer működik – amelyben nincs nevesítve, hogy a pénztárak kinek a pénzét fektetik be – elviekben azt sem lehet kizárni, hogy a névhez köthető hozamokban jókora eltérést lehet realizálni a befektetési tevékenység során. Emlékezhetünk arra, valami hasonló történt a Kulcsár-ügyben, ahol az elhíresült bróker kiemelt ügyfeleinek biztosított extra hozamot gyakorlatilag a „mezei” befektetők pénzét felhasználva, azok kárára.

Ellentétben az Equities-ügyfelekkel a magánnyugdíj-pénzári tagoknak 2009. január elsejétől elvileg lehetőségük van összehasonlítani a pénztárak teljesítményét, akár napi szinten követni az árfolyamok alakulását. A lehetőség azért csak elvi, mert ezek az adatok sokszor csak nehezen vagy éppen nem naprakész módon érhetők el, mintha a pénztárak többsége igyekezne jó alaposan elrejteni ezeket az információkat. Az olvasóban joggal merülhet fel az a kérdés, hogy talán a PSZÁF az, aminek nagy részben feladata lehet az egyéni megtakarítások védelme, de ahogy a szociológus-közgazdász említette, „nem véletlenül került elnökcserére sor az elmúlt időszakban a PSZÁF élén”.

Németh György beszélt arról is: jelentős problémát lát abban, hogy az adóhatóság és a képviselői nem voltak hajlandók megszólalni a témában. Ez a hallgatás is azt erősíti, hogy a magánember érdekén kívül nincs más mozgatórugó a rendszerben, amely az esetleges szabálytalanságok feltárását elősegítené. Természetesen cikkünk megírása előtt újfent kértük az APEH és a pénztárszövetség állásfoglalását, de megkeresésünkre egyik szervezet sem reagált a megadott időpontig. A PSZÁF tájékoztatása szerint „A két-három hónapos csúszás nem a folyamat szereplőinek lassúsága vagy késlekedése miatt jelentkezik, hanem a rendszer működésébe van kódolva.” A tagi létszám (2,95 millió fő), a bruttó átlagkereset (200 ezer forint/hó), és a nyugdíjjárulék mértéke (8 százalék) alapján megpróbáltuk kiszámolni, hogy mekkora lehet az az összeg, amely – hangsúlyozzuk – elvileg rendelkezésére állhat a rendszer szereplőinek havonta: 47,2 milliárd forint a végeredmény. A közgazdász kérdésünkre válaszolva elmondta, éves szinten százmilliárdos összegű, be nem azonosított tagdíjat görgethet maga előtt a rendszer, szerinte a Magyar Nemzet számításai túlzóak.

Utánanéztünk annak, hogy a PSZÁF adatai alátámasztják-e sejtelmeinket: „2008. június végén a pénztárak függő számláin kezelt azonosítatlan, bevallási adatokhoz nem rendelhető tagdíjak összege már közel 168 milliárd forintot tett ki” – olvasható a felügyelet 2008 októberében közzétett jelentésében. Egy adott időpontban tehát 168 milliárd forint állt rendelkezésére a rendszer valamelyik szereplőjének (azaz nem a tagoknak) akkor, amikor az összes befizetett tagdíj 176,1 milliárd forint volt. A be nem azonosított tételek aránya ebben az időpontban 95 százalékos volt, tehát az általunk korábban felvetett elvi 100 százalékos arányhoz igen közel álló tényadatról beszélhetünk. A már korábban idézett 2009 első negyedévi jelentés már arról számol be, hogy „a pénztárak függő számláin kezelt azonosítatlan tagdíjak állománya is számottevően csökkent, az év végéig 90 milliárd forintra”. Fontos megjegyezni, hogy a 168 milliárdról 90 milliárdra történő csökkenés a látszat ellenére inkább aggodalomra ad okot, hiszen az idei év első negyedévében a függő tételek nagysága még a 2008-as év azonos időszakához köthető összeget is meghaladta, ez pedig arra enged következtetni, hogy 2009-ben tovább növekszik ezen tételek állománya.

A fenti adatok is azt bizonyítják, a magánnyugdíj-pénztári rendszer jelentős, száz- (akár több száz) milliárd körüli nagyságrendű összeget használ folyamatosan, amely a magyar munkavállalóktól levont összegekből képződik. Az azonban nem ellenőrizhető, hogy az ebből elért hozam valóban az ő zsebükbe kerül. Összegzésként a PSZÁF erőtlen hangját hívjuk segítségül: „Mára már látható, hogy a központosított tagdíjbevallási és befizetési rendszer működésének egyik legkockázatosabb eleme, hogy az adóhatóság nem folyamatosan, nem az előírt rendszerességgel adja át a tagdíjbevallási adatokat a magánnyugdíjpénztáraknak.”

(Szilágyi Richárd)