Mi is kilőhettünk volna néhány atomot a rothadó Nyugatra

Minden kétséget kizáróan nukleáris robbanófejeket tárolt a Vörös Hadsereg Magyarországon. Az egykori Magyar Néphadsereg bizonyos egységei háborús helyzetben kaphattak is volna ezekből, a hatvanas évek elejére Kádárék már beszerezték az atomtölteteket célba juttató eszközöket is. A világháború szerencsére elmaradt, a magyarországi atomrakétákról szóló legendák viszont a mai napig velünk élnek.

A világ első atombomba-támadását 64 évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án hajtották végre Hirosima ellen. A hivatalos becslések szerint 140 ezren vesztették életüket azonnal vagy néhány hónap leforgása alatt az akkor körülbelül 350 ezres városban. A robbanás körzetében 1,2 kilométeres sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé.

1980-ban, egy szép nyári reggelen a kondorfai téeszelnök éppen utasítást adott volna a szövetkezet lucernatáblájának lekaszálására, amikor hozták a hírt, hogy oda a szarvasmarhák téli „ellátmánya”, mert éjszaka orosz katonák szállták meg a területet, oda már magyar ember be nem teheti a lábát. A kis őrségi falu határában rohamtempóban épültek a barakkok, felhúzták a kerítéseket és a környék útjaira kikerültek a „Fényképezni tilos” táblák is. 1988-ban aztán állítólag szintén egy éjszaka alatt eltűntek Kondorfáról az oroszok, de a helybeliek között a mai napig él a szóbeszéd, hogy a Nyugatot fenyegető atomrakétákat állítottak fel abban a bizonyos lucernásban. Ezt alátámasztandó szokták emlegetni a nyugati határszélen jól fogható osztrák közszolgálati televízió egyik műsorát, amelyben Magyarország térképén bejelölték azokat a helyeket, ahol atomtölteteket tárolnak. Kondorfa is jelölve volt ezen a térképen.

Az MNO által megkérdezett szakértő szerint Kondorfa esetében tévedhettek az osztrák tévések, mert ennyire közel az osztrák és a jugoszláv határhoz – egy gyors ellenséges akciónak kitéve – nem helyezhettek el ilyen fontos harcászati eszközöket. Voltak viszont atomtöltetű robbanófejek szép számban Magyarországon. Szakértőnk 100 és 200 közé teszi a számukat, míg mások 125-130 ilyen eszközről beszélnek. Abban viszont megegyeznek a témában érdemben nyilatkozni tudók, hogy a magyar katonák csak fényképről láthattak ilyeneket, mert ezeket az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” Vörös Hadsereg egy pillanatra sem engedte ki felügyelete alól. Hogy azért nekünk is legyen valami szerepünk egy esetleges, a kapitalizmus ellen irányuló atomcsapásban, Kádárék a hatvanas évek elején beszerezték a tölteteket célba juttató eszközöket. 1963-ra R-30-as és R-170-es, atomtöltettel is felszerelhető rakétákat vásároltunk a Szovjetuniótól, majd ezt az arzenált a 70-es években R-65-ösökkel és R-300-asokkal is megerősítettük. Ezeknél a típusoknál a számok a hatótávolságot jelentik kilométerben, a 170-esek és a 300-asok, közismertebb néven a Scudok már bizonyos határok között irányíthatóak is voltak. (A rakétás célba juttatás mellett a Vörös Hadsereg által használt debreceni és kunmadarasi repülőtereken állomásozó Il-28/U és Szu-7BM típusú repülőgépek is alkalmasak voltak atomtöltetek hordozására és célba juttatására. Állítólag e kis légiflotta részére 50 atombomba volt elkülönítve.)

Az 1964-ben létrehozott tapolcai rakétadandár R-170-esei vélhetően a Nagyvázsony melletti, mindmáig szigorúan őrzött földalatti orosz atomfegyverraktárból (helybeliek szerint a Kis-Moszkvából) kapták volna meg teherautós vagy helikopteres szállítással az atomtölteteket az úgynevezett mozgósítási körletekben. Szakértőnk úgy tudja, hogy Ács környékén is lehetett egy ilyen bázis, de hasonlókat a volt Csehszlovákia és NDK, valamint Lengyelország területén is kiépítettek az oroszok. A magyar honvédek maketteken gyakorolták be az összeszerelést, a tárolást és a szállítást, de igazi atomtöltetet nem láthattak soha. Állítólag még maga Kádár János sem tudta az országba telepített töltetek pontos számát.