A szamizdatvetítést egyébként az indokolta volna, hogy a 2010-ben is keményvonalas kommunista Biszku lányán keresztül letiltatta a film urániás bemutatóját arra hivatkozva, hogy a rendezőpáros, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina trükkel bírta nyilatkozatra az ’56-os megtorlások motorját, mert elhitették vele: szülőfalujából, Márokpapiból érkeztek, és arról szeretnének filmet készíteni, amint a környékről és gyermekkoráról beszél. Négy alkalommal találkoztak Biszkuval, ám egyszer sem tudták rávenni arra, hogy kövesse meg a vérbe fojtott forradalom áldozatait.
Így a film vetítése a levegőben lógott: illegálisnak minősült, a film (és a körülötte kialakult botrány) még a parlament kulturális bizottságát is összerántotta, a rendezők pedig még az esetleges perekre is felkészültek. Ám a délután 4 órára hirdetett sajtóvetítés előtt Biszku Béla lányai azt kérték: hadd nézzék meg a filmet. Novák és Skrabski eleget tett a kérésüknek. Ennek hatására az egykori belügyes gyermekei áldásukat adták a filmre, sőt jelezték, hogy kezdeményezni fogják, hogy mégis levetíthessék a Bűn és büntetlenséget a nemzeti filmszínházban. Ezt Novák Tamás be is jelentette, így máris odalett az illegalitás varázsa. Illetve mégsem: közel ezer ember tolongott a bejáratnál úgy, hogy a filmet többször egymás után, három teremben vetítették, teltházzal. E sorok írójának is csak a virágágyásban jutott hely.
De mire volt kíváncsi ennyi ember? Hiszen a film alaptörténete tulajdonképpen annyi, hogy két harmincas fiatal elmegy egy visszavonult politikushoz beszélgetni. Csakhogy erről a politikusról – természetesen Biszku Béláról beszélünk – még azt is ki kellett deríteni, hogy egyáltalán életben van: és ezt még a Magyar Kommunista Munkáspárt sem tudta megerősíteni. Maradtak a történészek, a Wikipédia és Márokpapi, a szülőfalu. A főszereplő csak ezen források megszólaltatása után lépett színre: addig láthattuk, amint a falubeliek közül valaki református lelkésznek, „közvetlen, nem vérengző kommunistának” tartja, Szerencsés Károly, Kahler Frigyes, Tischler János pedig elhelyezik a 20. századi magyar történelemben Kádár János ellenlábasát, az úgynevezett „puha diktatúra kőkemény öklét”. Csak ezután jelenik meg a 34 országot megjárt, korábban hétvégenként vadászgató Biszku. Aki kilencven évesen, szemmel láthatóan remek karban, könyvekkel sűrűn rakott polcok előtt, elegáns pantallójához szabott mellényében őszintén és lelkesen szidja a rendszerváltást és a kapitalizmust. Majd megjelennek Wittner Mária, Balás-Piri László, Fekete Pál és Fónay Jenő ötvenhatos elítéltek, akik szó szerint az akasztófa árnyékában élték túl a megtorlást: naponta hallgatták cellájukban, hogyan ácsolják a szomszéd szobában a bitófákat. Egy nap akár tizenhatot is.
Ez azonban még mindig csak két nézőpont két kameraállásból. A szembesítés akkor kezdődik, amikor egy fiktív közönségtalálkozóra elhívták Biszkut. A véreskezű megtorló elegáns, vajszínű öltönyében úgy fest, mint egy NSZK-ból érkezett nyugdíjas, meglehetősen kilógva szülőfalujának jellegzetesen kelet-magyarországi valóságából. Amikor arcon csókolja a melegítőben, bottal érkező egykori tanácselnökét, akkor tűnik szembe igazán a különbség. A következő jelenetsorral azonban felül kell emelkednünk a végvári lét megpróbáltatásain, vagy ha úgy tetszik, alá kell szállnunk. Biszku ugyanis templomba megy, ahol ujjait a szenteltvízbe mártva, furcsa vigyorral az arcán keresztet vet, a gazdagok bérelt helye után érdeklődik, majd miután közli, hogy ő is ministrált itt, vallatónak nevezi a gyóntatószéket. Majd jön a feketeleves: mandineres újságírók kérdései ’56-ról, az akasztásokról, a szovjetekről.
A leghátborzongatóbb 1956. október 30-ának bemutatása: Biszku betűről betűre, gesztusról gesztusra betanult történetet ad elő. A vágásnak köszönhetően láthatjuk, hogy ugyanazt mondta Márokpapin, mint Budapesten. A vaskalapos kommunista talán nem látta a Mások élete című filmet: a kelet-német titkosrendőrség, a Stasi ugyanis szabályosan vadászott a vallomásokban fellelhető visszatérő fordulatokra és betanult panelekre. Ez támasztotta ugyanis alá a hazugság vádját. Nézzük azonban tovább Biszku filmjét: arról a bizonyos napról ugyanis megtudhattuk, hogy Apró Antal vigadó horthysta tisztek árnyékában, egy sezlonon szalonnázva várta a párt küldöttségét a Parlamentben. Itt is töltötték az éjszakát: leemelték az ország házának párnázott ajtajait, és azon hajtották fejüket álomra. Ezek után döntöttek az ellentámadásról, és Biszku úgy sejti: Kádár már tudta, hogy nem fog egyedül hazajönni Moszkvából.
Biszku a kemény kérdések mellé jegyzőkönyvi fénymásolatokat is kap, a saját aláírásával. Ezeket hol fenyegetően ordítva, hol tragikomikus önellentmondásokba burkolva próbálja cáfolni. Többször is letagadja saját szignóját, de ennél sokkal fontosabb, hogy a közismert „erősebb kutya” elvével magyarázta, hogy miért volt szükség a szovjet megszállókra, miért volt „történelmi szükségszerűség erőszakkal megvédeni a szocializmust”, hogy miért nem volt Magyarországon kommunizmus, beismeri továbbá azt, hogy „politikai eszközökkel” küzdöttek a forradalmárok ellen, és hogy miért volt ’56 szabadságharc is. Számtalanszor leszögezi: nincs miért bocsánatot kérnie, Nagy Imréről is azt mondja, hogy megérdemelte a sorsát. Közben folyamatosan a (történészek szerint általa befolyásolt) bíróságra tereli a felelősséget, osztályharcos definíciókat harsog és kioktat – a polcán lévő Buddha-szobor árnyékában. Biszku Béla a filmben azt is többször leszögezi: nem kér bocsánatot senkitől, sem a 300 kivégzettől és hozzátartozóiktól, sem a 20 ezer meghurcolttól.
Pedig lehet, hogy muszáj lesz, hiába állítja Biszku, hogy ő erre képtelen. Persze látjuk mi ezt magunktól is. Az exbelügyér lányai ugyanis a már említett elővetítés után azt nyilatkozták, szeretnék, ha apjuk független magyar bíróság előtt felelne az 1957 és 1961 között elkövetett tetteiért, intézkedéseiért. Ha a per létrejönne, az megcáfolná a filmet záró vers utolsó, vérfagyasztó sorát:
„Azt hittük sosem lesz vége, azt hittük sosem lesz vége.”
origo.hu
Az ukránok kormányváltást akarnak – Magyarországon
