Tomislav Nikolić a szavazatok 49,51, Boris Tadić pedig 47,35 százalékát szerezte meg a szerbiai elnökválasztás második fordulójában. Ezzel az eredménnyel minden bizonnyal az egykori szlavóniai csetnikvezér, délszláv háborús szereplő foglalhatja el a belgrádi elnöki palotát. A csetnikek egyebek mellett etnikai tisztogatásokat hajtottak végre a felbomló jugoszláviai területén, sem a nőket, sem a gyerekeket nem kímélték, és természetesen a magyarok elleni vérengzésekben is részt vettek.
Ennek fényében joggal vetődik fel a kérdés, hogy az eddigi jónak mondható szerb–magyar viszony, valamint a magyarokat ért 1944–45-ös vérengzések feltárása milyen irányt vesz majd. A múlt és a Nikolić mögött álló keményvonalas politikusok vélhetően nem a megbékélés és a történelmi múlt teljes feltárására fognak törekedni. A jeltelen sírokban lévő magyar áldozatok újratemetése is további késedelmet szenvedhet.
„Ki kell használnunk a lehetőségeket”
„Az új szerb elnök személyével kapcsolatban először az elismerésemet fejezem ki, és abbeli reményemet, hogy a jövőben a magyar–szerb kapcsolatok továbbfejlődnek majd, valamint az európai integrációs folyamat is folytatódik – jelentette ki az MNO-nak Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára. – Ha ezek a remények beigazolódnak, akkor folytatódhat a magyar–szerb történészbizottság tényfeltáró munkája és a kárpótlási folyamat is, amely már eddig is komoly eredményeket ért el.” Németh szólt arról is: jelenleg nehéz megmondani, milyen összetételű lesz a szerb vezetés.
Az EU-csatlakozási folyamatban ki kell használnunk a benne rejlő lehetőségeket – reagált a politikus arra a felvetésünkre, hogy ha nem sikerül megfelelő végtisztességet nyújtani a délvidéki mészárlás áldozatainak, arra már az uniós keretek között sem lesz lehetőség. Németh rámutatott arra, hogy a szocialista kormányok többek között Románia csatlakozása esetén sem éltek ilyen eszközökkel, ami mindenképpen politikai hiba volt, amit a mostani kormány nem fog elkövetni.
Nincs veszély?
Kormánypárti forrásaink szerint nem várható jelentős elmozdulás a viszonyban. Jelenleg is vannak kapcsolatok a Szerb Haladó Párttal, és az eddigi találkozások során sem voltak elutasítóak irányukban. Úgy látják, a kulturális autonómia nincs veszélyben, és nem tartanak magyarellenes lépésektől sem, mivel az adott esetben hátráltatná a balkáni ország uniós integrációját. Nikolićék inkább albánellenesek, és a kampányban is inkább velük szemben tettek kijelentéseket – vélték forrásaink.
A délvidéki magyarok tragédiája a magyar történelem egyik legsötétebb fejezete, a mai ésszel felfoghatatlan népirtás mégis a XX. század legkevésbé ismert eseményei közé tartozik. A Vajdaság területén mintegy 40 internálótábort állítottak fel, melyekbe közel 200 ezer, főleg német nemzetiségű embert zártak. A magyar foglyok zömmel a Szabadkán, Újvidéken, Zomboron, Nagybecskereken, Topolyán, Nagykikindán, Versecen és Járeken létesített táborokba kerültek. A táborokba zárt magyarokról megközelítő számadat sem áll rendelkezésre.
Több tízezer áldozat
A magyarellenes terrorhadjárat nem mindenhol azonos módon zajlott, Becse, Mohol, Bajmok, Zombor, Bezdán, Temerin, Újvidék és Szabadka volt a legvéresebb események színhelye. A terrorhadjárat része volt a magyarok és németek tömeges elűzése. A magyar Belügyminisztérium és Külügyminisztérium korabeli iratai szerint 1945 áprilisa és novembere között szerb fegyveresek 5–10 ezres csoportokban svábokat és magyarokat hajtották át a határon magyarországi területre. A kitoloncolások csak 1946 júniusában szűntek meg.
A tömeggyilkosságok magyar áldozatainak teljes száma pontosan nem határozható meg. Svetozar Kostić Capo, a Népvédelmi Osztály akkori vajdasági vezetője szerint a belügyi csapatok összesen mintegy 20 ezer magyart öltek meg. További visszaemlékezések, szemtanú-beszámolók és helyi dokumentumok alapján a szerbiai magyar kutatók leggyakrabban 15–20 ezerben adják meg a vérengzések magyar áldozatainak számát.
Nem volt rehabilitálás
Az alaptalan vádak alól az áldozatokat és a hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a csetnik mozgalmat teljes mértékben rehabilitálták Szerbiában. Fontos azt is megemlíteni, hogy a csetnikek hasonló módszerekkel „dolgoztak” mint a délvidéki mészárlás idején Tito partizánjai. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.
A kilencvenes években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az interneten.
