Számos ügynököt és besúgót alkalmazott főállásban is a keletnémet állambiztonsági szolgálat, a Stasi a hatvanas évektől Magyarországon. Ezek az állami pénzen tartott személyek hosszadalmas, minden apró részletre kiterjedő jelentéseket írogattak irdatlan mennyiségben, több tízezer oldalon. Érdemi információkkal viszont a legritkább esetben tudtak szolgálni – derült ki a Történeti Levéltár munkatársának referátumából.
Slachta Krisztina példák sorával illusztrálta, hogy a hosszadalmas körülményeskedések csak arra voltak jók, hogy a megfigyelt családok bevásárlásairól, városnéző sétáiról, baráti találkozóiról, ismerkedéseiről lényegtelen, hasznavehetetlen momentumok garmadáját gyűjtsék össze, totálisan feleslegesen.
Utólagosan is aggasztó azonban, hogy a magyar társszervek, pártállami hivatalok nemcsak kiszolgálták mindenben az NDK titkosszolgálatának hazánkban állomásoztatott állandó munkatársait, szabad kezet adva nekik, hanem még az érvényes 1957-es jogsegélyegyezményt sem tartották be. A magyar hatóságoknak ugyanis ha egy NDK állampolgárt feltartóztattak és lekapcsoltak a nyugati határszélen, nem lett volna szabad rögtön átadniuk a keletnémet szerveknek – mégis minden esetben megtették. Az ok: nem akarta a magyar belügyminisztérium beleártani magát a keletnémetek belsőnek titulált ügyeibe.
Eleinte, 1956 után szinte az úgymond ellenforradalmárok elleni fellépésre korlátozódott a Stasi és a magyar titkosszolgálatok munkakapcsolata. Később azonban egyre nagyobb teret nyertek a Magyarországra, főként a Balatonra látogató turistáik leleplezésével kapcsolatos paranoid keletnémet hatósági félelmek, feltételezések. Magyarán a Stasi minden polgárt potenciális disszidensként tartott számon, és különösen a nyugatnémet turistákkal – esetlegesen a rokonokkal – való találkozásaik töltötték el a pártállami funkcionáriusokat beteges gyanakvással.
Akkor kerültek igazán gondba az elvtársak, amikor a hetvenes évektől megsokszorozódott a Trabant-turizmus – jelentős részben hozzánk. Az operatív csoportnak nagyobb sebességre kellett kapcsolnia, és ez mind a főállású ügynökök számának drámai emelkedésében, mind az iratkötegek, jelentések mennyiségének megsokszorozódásában megnyilvánult. Slachta Krisztina szóhasználatával: a megdöbbentő bénaság prolongálódott. Ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy oldalakon keresztül másodpercnyi pontossággal térképezték fel a családok mindennapjait, a pancsoló gyermekeket, az étkezdét látogató szülőket.
A spiclik terítése is meglepő képet nyújt. A siófoki hotelportás vagy a gyenesdiási büfés még csak-csak tudhatott volna érdemi információval szolgálni a kelet/nyugatnémetek embercsempészeti konspirációit illetően. Ám hogy egy Balaton-parti SZOT-üdülő takarítónője minő leleplezendő titkok birtokába juthatott suttyomban, az a nehezen megfejthető talány kategóriájába tartozik.
A történész mindamellett figyelmeztet: a legártalmatlanabbnak tűnő adatok is önálló életre kelhettek, s akár tíz év múltán ügy lehetett belőlük – ami ilyenformán mégis veszélyesnek bizonyulhatott.
Azt se feledjük továbbá, hogy módszereikben profik voltak a spionok. Egyikőjük – aki Nyugat-Németországban korábban már lebukott, és évekig ült – egy kempingben kétütemű motorokra vonatkozó tanácskérés ürügyén összeismerkedett a családapával, aki készségesen segített. Szó szót és gesztus gesztust követett, pár órán belül már nagy barátokká váltak. Napokon belül együtt látogattak el az úgynevezett pulóverpiacra. Az ügynök még a tartótisztjével való találkozás helyszínére is magával cipelte a mit sem sejtő NDK-s famíliát.
A legendákkal ellentétben a német levéltári törvény sokkal szigorúbb, mint a magyar szabályozás. A valódi neveket még a kutatók sem ismerhetik meg az irattárban. Egyetlen név felfedését mégis engedélyezték kivételesen a német kollégák a Történeti Levéltár kutatójának. A különösen drámai történet családi szereplőit szó szerint szétválasztotta a berlini fal építése 1961-ben. Az orvos feleség és gyermekük az NDK-ban maradt, az apa viszont a szabad nyugati oldalon. Egyedüli lehetőségként a találkozásra a magyarországi nyaralások maradtak. A dokumentumokból fehéren feketén kiderül, hogy a nő munka- és lakóhelye is tele volt a Stasi által fizetett ügynökökkel. Még a fiú egyetemi évfolyamában is többen figyelték minden lépésüket, szavukat. Levelezésükből, a gyógyszerekből az is világossá vált, hogy az anya halálos betegséggel küzdött, és 1976-ban meg is halt.
Egy adalék a magyar diktatúra „puhaságához”, hőfokához: a levélbontó készülékeket nálunk gyártották – még 1989 novemberében is exportáltunk egy szállítmányt.
S hogy meddig működött a Stasi hazánkban? Szintén sokat elárul a kommunista rezsim szívósságáról és utolsó pillanatig való kitartásáról, hogy még 1989 decemberében, tehát a berlini fal lebontása után is kapott a Stasi magyarországi operatív csoportvezetője egy akkoriban még tekintélyesebbnek számító másfél millió forintos összeget a felmerülő költségekre az 1990-es évre. Igaz, mint nyomon követhető az iratokból, ezt már vissza kellett később fizetnie.
És hogy a ’89-ben nálunk összegyűlt NDK-sok körében és körülöttük mit művelt a Stasi meg a magyar állambiztonság, az már másik történet.
