Keletnémet turisták nyomában volt a Stasi

A magyar titkosszolgálatok készségesen együttműködtek, még az 1957-es jogsegélyegyezményt sem tartották be.

A spiclik terítése is meglepő képet nyújt. A siófoki hotelportás vagy a gyenesdiási büfés még csak-csak tudhatott volna érdemi információval szolgálni a kelet/nyugatnémetek embercsempészeti konspirációit illetően. Ám hogy egy Balaton-parti SZOT-üdülő takarítónője minő leleplezendő titkok birtokába juthatott suttyomban, az a nehezen megfejthető talány kategóriájába tartozik.

A történész mindamellett figyelmeztet: a legártalmatlanabbnak tűnő adatok is önálló életre kelhettek, s akár tíz év múltán ügy lehetett belőlük – ami ilyenformán mégis veszélyesnek bizonyulhatott.

Azt se feledjük továbbá, hogy módszereikben profik voltak a spionok. Egyikőjük – aki Nyugat-Németországban korábban már lebukott, és évekig ült – egy kempingben kétütemű motorokra vonatkozó tanácskérés ürügyén összeismerkedett a családapával, aki készségesen segített. Szó szót és gesztus gesztust követett, pár órán belül már nagy barátokká váltak. Napokon belül együtt látogattak el az úgynevezett pulóverpiacra. Az ügynök még a tartótisztjével való találkozás helyszínére is magával cipelte a mit sem sejtő NDK-s famíliát.

A legendákkal ellentétben a német levéltári törvény sokkal szigorúbb, mint a magyar szabályozás. A valódi neveket még a kutatók sem ismerhetik meg az irattárban. Egyetlen név felfedését mégis engedélyezték kivételesen a német kollégák a Történeti Levéltár kutatójának. A különösen drámai történet családi szereplőit szó szerint szétválasztotta a berlini fal építése 1961-ben. Az orvos feleség és gyermekük az NDK-ban maradt, az apa viszont a szabad nyugati oldalon. Egyedüli lehetőségként a találkozásra a magyarországi nyaralások maradtak. A dokumentumokból fehéren feketén kiderül, hogy a nő munka- és lakóhelye is tele volt a Stasi által fizetett ügynökökkel. Még a fiú egyetemi évfolyamában is többen figyelték minden lépésüket, szavukat. Levelezésükből, a gyógyszerekből az is világossá vált, hogy az anya halálos betegséggel küzdött, és 1976-ban meg is halt.

Egy adalék a magyar diktatúra „puhaságához”, hőfokához: a levélbontó készülékeket nálunk gyártották – még 1989 novemberében is exportáltunk egy szállítmányt.

S hogy meddig működött a Stasi hazánkban? Szintén sokat elárul a kommunista rezsim szívósságáról és utolsó pillanatig való kitartásáról, hogy még 1989 decemberében, tehát a berlini fal lebontása után is kapott a Stasi magyarországi operatív csoportvezetője egy akkoriban még tekintélyesebbnek számító másfél millió forintos összeget a felmerülő költségekre az 1990-es évre. Igaz, mint nyomon követhető az iratokból, ezt már vissza kellett később fizetnie.

És hogy a ’89-ben nálunk összegyűlt NDK-sok körében és körülöttük mit művelt a Stasi meg a magyar állambiztonság, az már másik történet.