Végigkúsztunk Budáról Pestre – a Margit híd alatt

Tenyérnyi rozsdafolt sem látszik a 139 éves átkelőn, a keresztjei viszont időről időre eltűnnek. A híd tövében olykor még most is tüzet gyújtanak.

Jobbra pár perce még több hajléktalan is jutott egy négyzetméterre, a rend éber őre viszont nem lágyult el, inkább bekeményített, már üres a placc.

A hídba a budai hídfőnél a biciklis aluljáró mellett tudunk bemenni, így az Árpád fejedelem útja felől kerülünk jókorát. Az alumínium kordonlabirintusban kísérleti egérként bolyongunk, sebaj, egyszer elkészül ez a fonódó villamos is, addig mi fonódunk. A Bubi-tárolók mellől a parton már látszanak a 19. századi szobrok mintájára kifaragott gyönyörű kőalakok a híd oldalán, a bal oldali címerről viszont hiányzik a kereszt. „Látják, jó is, hogy lejöttünk, dokumentálnom kell majd, és beleírni a heti jelentésbe” – hálálkodik az MNO-nak a hídmester, míg mi inkább szomorkodunk: valaki egyszerűen letörte a műemléki védettséget élvező díszt. Ezzel együtt már négy keresztet tüntettek el a vandálok, valószínűleg az éves átvizsgálásnál és bejárásnál pótolják őket.

Pár lépés, és már felülről tapogatjuk a biciklialagutat, bent vagyunk a budai hídfő gyomrában.

A hídszerkezet lerácsozott oldala inkább segíti a besurranni kívánók dolgát, mintsem akadályozná, elvinni nagyon nincs mit, maximum, ha valaki kábelbarát. „Ezt a boltozatot még a 30-as években építették” – mutat vezetőnk elemlápájával a plafonra, mielőtt kilépnénk a szerelőjárdára. A porréteget leszámítva egyébként minden a helyén, ez talán az eddigi legtakarosabb hídfőbelső, ahol eddig jártunk.

A Duna fölé lépve jön a szokásos kellemes émelygés: a folyó lassan halad a mélyben, helyenként féltonnás fatörzseket cipel. A bent tapasztalt rendezettség uralkodik itt a külső szerkezetben is: rozsdafoltot nagyítóval sem találni, persze a négy éve befejeződött rekonstrukcióra utalva Fazekas Imre megjegyzi: „ennek a hídnak most 30 évet ki kell bírnia”.

Szabad szemmel is lehet látni, hogy hol nyúltak hozzá az elmúlt évtizedekben a szerkezeti elemekhez: a vasszegecsek a múlt, a csavarok a jelen megoldásai.

A vízvezeték mellett gázcsövek és adatkábelek kígyóznak a szerelőjárdán, egy kerület ellátását biztosítják. Korábban mozgásérzékelőket szereltek fel a védelmükre, de a felújítás óta nem próbálkoztak a tolvajok. Ha mégis megtennék, visszakerülnének az érzékelők, illetéktelen behatolás esetén 2-3 perc alatt a helyszínen vannak a hatóság emberei.

A hídmester a kinti rácsos vaskapu mellett a járdák elejét is vaslemezekkel záratta le, hogy megóvja a szerkezetet a lopástól. Ahogy haladunk a mederpillérek felé, egyre lejjebb kell hajolni az ívek alatt, végül már négykézláb mászunk a porban.

Nem baj, megéri a látvány.

Az elhaladó hajókról néha csodálkozó, vigyorgó turisták integetnek vissza.

A párhuzamosan haladó szerelőjárdák ma már össze vannak kötve, de ez nem volt mindig így. Mint vezetőnk is mondja, anno a szigeti pillértől indult el, végigment egy járdán a híd alatt, majd vissza, és csak ott tudott ráfordulni a másikra.

Itt-ott ki tudunk lesni a szerkezeti elemek között, megkapó látványt nyújtanak a pilléreket díszítő faragott kőszobrok.

Ahogy közeledünk a szárnyhíd felé, Fazekas Imre időutazásba kezd. „Itt – mutat a Margitsziget Buda felé eső partjára – nádassal borított kisebb domb emelkedett, de ugyanilyen mocsaras rész volt a pesti parti szakaszon is a híd lábánál. Amíg ki nem kotorták ezeken a részeken a Duna medrét, nem lehetett normálisan szabályozni a folyót.”

Közben elérünk a szárnyhíd bejáratáig, már csak a kulcsot kéne megtalálni a tartón, persze az utolsó nyitja. Díszes, jó százéves kereszttartók a fejünk felett

a talpunk alatt kultúrsokk: egy humoros versike formájában kapjuk. Stílusa arra utal, hogy szerzője tudatmódosított állapotban volt, mikor megszülte. Reméljük, nem a szerek hatására, de korábban volt, hogy innen, a szárnyhídról leugorva próbált valaki véget vetni az életének. A hídmester megnyugtat, ma már nem a Margit híd az öngyilkosjelöltek célpontja. „Néhány hete azért kaptam egy telefont az egyik ismerősömtől: – Te, Imre, tudsz róla, hogy valaki levetette magát a hídról? – Aztán szerencsére kiderült, hogy az illetőnek csak melege volt, azért ugrott.”

A híd könyökén átkelve már csak két pillér van hátra, lassan azért elfáradunk a jó 600 méteres kúszó-mászó gyakorlatban. Jobbra a Parlament mutatja bájait a déli oldali andráskeresztek között elő-előbukkanva.

Ez a szakasz repült először a levegőbe 1944. november 4-én. Máig tisztázatlanok a körülmények, a legvalószínűbb forgatókönyv szerint az ívzáradékokban elhelyezett robbanótöltetekbe próbálták belerakni a robbanófejeket a német utászok, amikor bekövetkezett a tragédia. Az első pesti ív leszakadt, a legszélső pesti mederpillér megdőlt, ami miatt a középső mederpillérig a teljes útpálya a vízbe zuhant. Villamos és autók is a mélybe hullottak. Legalább 100 civil fulladt a vízbe és 40 utász vesztette életét. A megmaradt útpályát 3 hónappal később repítette a levegőbe a visszavonuló Wehrmacht. Egyedül a szárnyhíd maradt épen.

A parti pillérnél fehérboros és söröspalackot találunk – üresen. A felirat szerint Hajni és Dani végezte ki őket két éve, sulikezdést követően. Itt egyébként leginkább hajléktalanok húzzák meg magukat: a jó 30 centi széles peremen simán bemásznak a híd alá. Imre szerint inkább a magányos renegátok költöznek be pár napra, egyszer neki is ki kellett lakoltatnia egyiküket.

Kint vagyunk a pesti oldalon, a kereszt az itteni címerről is hiányzik, úgy látszik, itt könnyebben hozzáférnek a „gondos kezek”. A visszautat már a felszínen tesszük meg, a középső kanyarulatban ahogy mindig, most is turisták fotózkodnak a helyreállított obeliszkek és a korona árnyékában.

Hídmesterünk a visszaúton kifejti: ő egyébként a saját szórakoztatására számítógépet is megszerel, videókat is vág – 70 évesen. Persze amíg itt van, az első a híd lesz, úgyhogy indul haza átöltözni, majd gyors ebéd után irány az Árpád híd.

Oda most nem követjük, de ami késik, nem múlik.

A Margit híd egy hatnyílású, felsőpályás, kétcsuklós ívhíd, egy egynyílású szárnyhíddal a Margitsziget felé. Hossza 607 méter, szélessége 25 méter, ez eredetileg alig 17 volt. A vasszerkezet és a szárnyhíd súlya mintegy 5700 tonna a beépített beton és az aszfalt nélkül. A nemzetközi tervpályázaton 43 mű közül Ernest Goüinét fogadták el, az ő elgondolása alapján kezdték el építeni a hidat 1872-ben. Az átadás 1876. április 30-án volt, az árvíz miatti csekély késéssel. Az átkelő Szent Margitról kapta a nevét. A híd pilléreihez Neuhausenből, Pernauból, Hefemarktból szerezték be a gránitot, a vasszerkezet Franciaországból érkezett. A hídfőknél vámszedőházakat állítottak fel.

1879-ben már lóvasút haladt át rajta, 1894-ben pedig megindult a villamosközlekedés is. A margitszigeti szárnyhidat 1900-ban adták át, ez volt az egyetlen nyílás, ami épen maradt a II. világháború idején. A híd útpályájának fakockáit 1920-ban cserélték kőre. Az első komolyabb felújításra 1935-ben került sor, ekkor kiszélesítették a szerkezetet.

1944-ben máig tisztázatlan körülmények között robbant fel a híd Pest felőli része, a német hadsereg 1945 januárjában „fejezte be a munkát”, a Margit híd három évre járhatatlanná vált. Ez idő alatt egy tőle északra felhúzott pontonhídon, a Mancin lehetett közlekedni a két part között.

1973-ban megnyitották a Szentendrei HÉV-vonalat, ez a Margit híd budai hídfőjének átalakítását is magával vonta, újabb korszerűsítés 1978-ban történt. A legutolsó felújítás 2009 és 2011 között zajlott, melynek során visszaállították eredeti formáját: a híd közepén obeliszkek láthatók egy hatalmas kőkoronával, a hídfőknél és a pilléreken szintén faragványok díszelegnek.