Talán mindenki elgondolkodott már azon, mit gyűjtene össze, ha háború elől menekülne. Valaki a családi ezüstöt, más konzerveket, és megint csak más a családi relikviákat. És ha már mindent összeszedtünk, aligha kétséges, hogy hatalmas utazótáskára lenne szükség, melyet akár végig is cipelnénk egész Európán. Azonban a migránsoknál nem találunk nagy csomagokat, a legtöbbször csak egy hátizsákkal jönnek. Miközben a szerbiai Sid melletti illegális átkelőpontnál a rendőri furgonokra vártak, néhányan megmutatták, mit is tartalmaz a táskájuk.
Hatalmas kukoricatábla húzódik a szerb–horvát határhoz vezető földút mentén, Sid mellett. A főút és a földút kereszteződésénél humanitárius aktivisták adnak csomagokat a migránsok kezébe. A német zászlós lezárt papírzacskóban szeletelt kenyér, konzerv, pástétom, keksz és egy palack víz van. Az előttünk gyalogló migránsok többsége felbontja a csomagot, s miután kiveszik belőle az ásványvizet, zacskóstól eldobják az ételeket: méterenként hever már a kenyér a gazban.
Természetesen olyanok is vannak, akik az út mellett megpihenve esznek pár falatot, de el sem telik egy óra, már több száz zacskó szeletelt kenyér fekszik a fűben. Arra számítanánk hát, hogy a migránsok táskája tele van ennivalóval.
Az út szélén egy tíz fős csoportra leszünk figyelmesek, akik a fűben ücsörögnek. Egy piros pólós migránst szólítunk meg, akinek a karjára a „Mustafa” felirat van tetoválva. Tőle kérdezzük, mit hoztak magukkal az útra. Mustafa – mert bizonyosan nem a barátja nevét varratta a karjára – jól beszél angolul, és azonnal odaszól a társainak arabul. Hamarosan kinyitják a táskájukat, hogy mutassák, mit hoztak magukkal.
A felhozatal meglehetősen szegényes: néhány ruhadarabot látunk, pár doboz édességet, papírokat viszont sehol. Még bicskát sem, mely egy túlélőkészletben nélkülözhetetlen lenne. De ami a legfontosabb: mindenkinél vannak kábelek, pontosabban telefontöltők.
Mint Mustafa mondja, a tengerbe vesztek a papírjaik, ennek szemléltetésére még hátizsákjának kisebb zsebeit is megmutatja. Kisvártatva megállít egy másik csoportot, őket is oda hívja, majd azt mondja, nekik sincsenek papírjaik. Mindenkinek a tengerbe veszett a papírja? – kérdezzük hitetlenkedve, mire Mustafa komoly arccal rávágja: igen!
A migránsok válaszaival magunk sem tudunk mit kezdeni. Ezért az útkereszteződéshez megyünk, ahol az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának képviselője áll egy kék mellényben. Tőle kérdezzük, miért ilyen szegényes a bevándorlók hátizsákja. Mikor a kitűzőjéről leolvassuk a nevét, arra kér minket, hogy név nélkül szerepeljen az írásunkban. Majd beszélni kezd.
„Ezek a migránsok olyanok, mint a maratonfutók, minden megállónál kapnak vizet. Sőt még élelmet és sátrakat is, amit hátrahagynak. Hiszen a következőnél úgyis kapnak újat” – magyarázza, és egy furgon felé mutat, melynek ajtaját most nyitják ki. Bizony, több raklapnyi ásványvíz van ott, de hamarosan jön a következő kocsi a csomagokkal.
Aki arra számít, hogy a migránsok időnként imára borulnak, csalódniuk kell, mert vajmi keveset tudhatnak meg az iszlám vallási rituálékról. Egy ötvenfős csoportra ragadunk a kukoricásnál, és arról kérdezzük őket, tudják-e tartani a vallási szokásaikat. Egy fekete pólós fiú jelentkezik, hogy tud angolul: Hasannak hívják, és rövid „no”-val válaszol.
De nem hagyjuk annyiban, ezért megkérdezzük, mit hoztak magukkal az útra, van-e Koránjuk. Hasan csak nevet: „Not important” – hangzik a válasz, ami itt, a 35 fokos hőségben még hitelesen is hangzik.
