Az 1921-ben született Biszku az 1950-es évektől az állampárt vezetőségéhez tartozott, 1956 után belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes volt.
Az ügyészség a rendszerváltás után 23 évvel, 2013 októberében emelt vádat, melynek lényege, hogy Biszku a forradalom leverése után részt vett a karhatalom megszervezésében és irányításában. A karhatalom a forradalmat követően Kádár János kormányának védelmében halálos áldozatokat követelő sortüzeket adott le fegyvertelenül demonstráló polgárokra. Ezek közül a vádirat tartalmazza az 1956. december 6-án Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál történt, három halálos áldozatot követelő sortüzet és a két nappal később, Salgótarjánban lezajlott eseményeket, ahol karhatalmisták és szovjet katonák fegyvereitől negyvenhatan haltak meg, köztük nők és gyerekek.
Az ügyészség Biszku terhére rója azt is, hogy karhatalmisták 1957 márciusában három akadémiai kutatót súlyosan bántalmaztak Martonvásáron, ám a felelősségre vonás elmaradt. Az ügyészség szerint Biszku elkövette a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása elnevezésű bűncselekményt is azzal, hogy 2010-ben egy televíziós nyilatkozatában arról beszélt: 1956-ot ellenforradalomnak tartja, és szerinte akkoriban nem koncepciós perek folytak. Továbbá megállapítható a lőszerrel visszaélés, ugyanis a nyomozás során az egykori kommunista pártvezető lakásán tizenegy töltényt találtak.
Biszku a büntetőperben részletes vallomást nem tett, de bűnösségét mindvégig tagadta. A tárgyalásokra tolószékben érkezett, idős nőrokonai támogatták, nagyothalló készüléken kísérte figyelemmel az ellene folyó eljárást.
A 2014 márciusában elkezdődött elsőfokú büntetőperben két hónappal később, májusban hirdetett ítéletet a törvényszék: Biszku öt és fél év szabadságvesztést kapott felbujtóként, több emberen elkövetett emberöléssel és bűnpártolással megvalósított háborús bűntett, a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása és lőszerrel visszaélés miatt.
Az elsőfokú döntés nem emelkedett jogerőre, mert a vád életfogytiglan kiszabásáért, a védelem viszont az eljárás megismétlése érdekében fellebbezett.
Idén júniusban a másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla, részben a védői érveléssel összhangban, kimondta: az elsőfokú döntés annyira megalapozatlan, hogy arra érdemi másodfokú határozatot nem lehet építeni. A törvényszék nem tett eleget ügyfelderítési, indoklási kötelezettségének és súlyos bizonyítás hibákat vétett.
Rúzsás Róbert, a tábla tanácselnöke akkor szóbeli indoklásában megjegyezte: nem kizárt, hogy a további bizonyítás eredményre vezethet. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a történelmi felelősség és a büntetőjogi felelősség megállapítása között lényegi különbség van, az egyikre a történelemtudomány, a másikra a büntetőjog szabályai vonatkoznak.
A határozathirdetés után Biszku Béla védője újságíróknak azt mondta: megnyugtató, hogy a magyar igazságszolgáltatás képes korrigálni egy ilyen politikailag motivált ügy hibáit. Magyar Gábor azt hangsúlyozta: ügyfele és az egész társadalom számára egyaránt az a legfontosabb, hogy kiderüljön az igazság. Ezt azonban nem segíti, ha a hatóságok nyomás alá kerülnek és előre gyártott koncepciók alapján közelítenek egyes ügyekhez.
A másodfokú, hatályon kívül helyező döntés után a kormánypártok mielőbbi érdemi döntést sürgettek. Gulyás Gergely fideszes képviselő szerint a tábla határozata azt mutatja, hogy az igazságszolgáltatás még a legnyilvánvalóbb bűnösökkel szemben sem képes a megfelelő eljárás lefolytatására. Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter pedig úgy fogalmazott: „én azok közé tartozom, akiket az ítélet indoklása kifejezetten felháborít”.
Ibolya Tibor fővárosi főügyész néhány héttel később a sajtóban „arcpirítónak” titulálta a másodfokú határozatot, szerinte a védelem „csörgősipkás bohócot” csinált a táblából, amely nem mert eleget tenni kötelességének és inkább mondvacsinált indokokkal visszaküldte az ügyet első fokra.
A Fővárosi Törvényszék soronkívüliséget rendelt el a megismételt eljárásban, a tárgyalás októberben kezdődött. Decemberben a perbeszédek során az ügyész életfogytiglani szabadságvesztést kért, a védelem pedig részben az eljárás megszüntetését elévülés miatt, részben pedig felmentést.
Az ügyész perbeszédében a karhatalmat mint illegális félkatonai szervezetet a náci Németországban létrehozott SS-szel állította párhuzamba és bűnszervezetnek minősítette. Hangsúlyozta: bár közvetlen tűzparancsot nem adott ki Biszku Béla, ennek nincs jelentősége, mivel a karhatalmat kifejezetten ezzel a céllal hozták létre, így a vádlott büntetőjogi felelőssége megállapítható. Az ügyész kiemelte azt is, hogy Biszku Béla soha nem bánta meg tetteit, máig büszke rájuk.
A védő ugyanakkor vitatta, hogy a karhatalmisták tetteivel összefüggő vádbeli cselekmények a nemzetközi jog szerinti el nem évülő háborús bűntettnek minősülnének, így pedig az eljárás megszüntetésének van helye. Továbbá a védő rámutatott arra is: nem bizonyítható, hogy a vádbeli sortüzek a vádlott akaratából történtek.
Az ügyvéd perbeszédében rámutatott: hiába üldözi az állam Biszku Bélát, az ő személyén keresztül nem tud erkölcsi ítéletet mondani az önkényuralmi rendszer felett, csupán revánsot tudnak venni annak módszereit alkalmazva.
A rendszerváltás óta eltelt negyedszázad során magyar pártállami vezetőt még nem vontak felelősségre, ez az első per, ahol erre egyáltalán kísérletet tesznek a hatóságok. Az 1956-os salgótarjáni sortűz miatt megvádolt karhatalmisták 1990-es években lezajlott perében Biszku Béla tanú volt.
