Mi lesz így a fiataljainkkal?

Tizedannyi az állami pénz, kapkodó a törvényhozás, és nincs párbeszéd a szakmával. Mi a megoldás?

De amúgy is egyre kevesebb az állami pénz:

2004 óta folyamatosan csökken az az összeg, amit a kormány egy fiatalra fordít, jelenleg a tizedét sem éri el a tíz évvel ezelőttinek.

Ráadásul a civilek önállósága, autonómiája is kérdőjeles, minekutána ennyire rá vannak utalva az állami és EU-s pénzekre – mindehhez jön az a lényeges különbség, hogy az EU nagy részén a civil és szakmai befolyás az erősebb, míg Magyarországon a politikai befolyás ural mindent: az oktatás átalakítása (például a tankötelezettségi korhatár lejjebb vitele 16 évre) egyenesen akadályozza a fiatalokat abban, hogy felelős polgárrá váljanak.

A kormányzat arra sem reagál ifjúságpolitikai szinten, hogy immár a kivándorlás a legsúlyosabb probléma: eddig is 500-700 ezer magyar ment külföldre, és a fiatalok majd fele szintén ezt tervezi.

No meg ott van még az egész ifjúságügy borzasztó sajtója, ahogy Nagy fogalmazott, nagyrészt csak negatív konnotációban került elő a téma, mint a Norvég Civil Alap körüli botrányok vagy botránykeltés, a gólyatábori erőszak, Andor László uniós biztos szerepvállalása.

A kötetben a felvetett problémákhoz ajánlások is tartoztak, ezek lényege, hogy nagyjából mindenben az ellenkezőjét kéne tennie a kormányzatnak, mint eddig:

a négyéves kormányzati ciklusokon túlmutató, szakmai konszenzuson alapuló ifjúságpolitikai stratégiát

szervezett képzéseket, átláthatóan szétosztott forrást, párbeszédet, a középiskolai önkéntes munka értelmesebb megszervezését, gyermekjogok és állampolgári ismeretek terjesztését, nemzeti stratégiát a kivándorlás problémájára és több pénzt.

Ugyanakkor a rendezvény nem az ekézés, hanem az építő kritika jegyében szólt a megtörtént és várható kormányintézkedésekről, mi több szakemberként a mintegy hetven résztvevő között különböző minisztériumok munkatársai is megjelentek.

Emellett a megbeszélés tematikus, csoportos kerekasztaloknak is helyt adott, ahol az ifjúságpolitika különböző vetületeit vették górcső alá. Itt pedig már kijutott a kritika a civileknek is.

Györfi Gyula pályázati tanácsadó vezetésével például azt tekintették végig, honnan jutnak forráshoz a civilek, és rögtön le is szögezte: a magyar civil szervezetek fenntarthatósága az elmúlt egy évben jelentősen romlott (a visegrádiakhoz képest a legutolsók vagyunk), ez pedig azzal a ténnyel, hogy

megszoktuk, hogy ha kell pénz, az állam bácsi majd vagy segít, vagy nem,

végzetes következményekkel járhat. A legnagyobb veszélyben azok a civilek vannak, akik egyszeri támogatásból felépítettek valamit – közösségi otthont, akármit –, és ennek fenntartásának költségeit nem tudják önerőből fedezni, így „ráfüggenek” a további támogatásokra. Ez kiszolgáltatottá teszi a civileket és rajtuk keresztül a mentorált fiatalokat is – elvégre hol van pénzük dolgozni és segíteni, hol csak vegetálnak – és kikezdi az autonómiájukat is.

Ezért paradigmaváltást kell végrehajtani a civilek fejében – mondta Györfi, aki szerint

önfenntartó civilekre lenne szükség

A pályázati tanácsadó szerint mind a skandináv, mind az amerikai modell kiút lehet.

A tengerentúli civilek például a források háromnegyedét ugyanis saját bevételből – főként eladott szolgáltatásokból – nyerik, hazánkban ez az arány még mindössze 10-15 százalék. Ezen kéne változtatni, mégpedig úgy, hogy a civileknek el kell felejteniük azt a tévhitet, miszerint

nem adhatnak terméket, szolgáltatást pénzért – ez hiba!

– húzta alá Györfi. Természetesen nem száz százalékig üzleti alapon, hanem a célcsoport tagjai között anyagi helyzet alapján mérlegelve, mint például a Prezi által alapított óvodában, ahol aki teheti, fizet tandíjat, nem is keveset, aki szegényebb, az nem.

Ehhez sokat segíthet, ha egy nagyobb állami támogatással beindítják a szolgáltatást, vagy legyártják az adományért megvehető termékeket, és onnantól könnyebben indulhatnak meg az önfenntartás útján – hangsúlyozta a szakember. A lényeg, hogy egyfajta piaci rést találjanak a saját szektorukban és ott váljanak sikeressé.