Ez majdnem húsz éve az első független ifjúságügyről szóló jelentés – hangsúlyozta Nagy Ádám, a Miből lehetne a cserebogár? – Jelentés az ifjúságügyről 2014–2015 című könyv szerkesztője a Budapesti Európai Ifjúsági Központban, Budapesten. A kiadvány fókuszában az a kérdés áll: hogyan (nem) foglalkozik a társadalom és az állam a fiatalokkal.
A tucatnyi szakember részvételével készített jelentés célja elvileg, hogy bemutassa az elmúlt két év eredményeit és visszásságait – ezek közül az utóbbi volt hangsúlyosabb, a szakmai szövegen átszűrődő kritikus álláspont végig áthatotta a bemutatót és a beszélgetéseket is. Ugyanakkor a kötet szerzői cselekvésre is elszánták magukat: mint Nagy elmondta, a könyvet minden politikai és szakmai döntéshozó asztalára le fogják tenni, mert muszáj újrakezdeni a párbeszédet a szakma és a kormányzat között.
Az elmúlt 25 évben nem született meg az ifjúsági törvény, így nem tudni, kinek mi a dolga; a gazdátlanságot jól mutatja, hogy 2014 óta állandó parlamenti bizottság sincs, amelynek nevében szerepelne az ifjúságügy. Az állam és az önkormányzatok pingpongoznak a feladatokkal, most épp a helyiekre rótták a sport- és ifjúsági feladatokat, de sokszor pénzt nem adtak hozzá, így teljesen az önkormányzattól függ, hogy lelkiismeretesen végzi-e a dolgát vagy egy falunapi zsákbanfutó-versennyel elértnek tekinti a sportcélokat.
A törvényhozás kapkodó, kiszámíthatatlan és önfejű: nem egyeztet a szakmával és a civilekkel, de még az erre létrejött Ifjúsági Szakmai Egyeztető Fórumon (ISZEF) sincs igazi párbeszéd. A kormányt nem érdekli a szektor véleménye, a változások nem fejlődést, hanem bizonytalanságot jelentenek. Nincs stratégiai tervezés, projektek futnak egymás hegyén-hátán. Az ifjúságsegítő főiskolai alapképzés a közösségszervező képzés egy leágazása csak, és jóindulattal sem nevezhető minőséginek az oktatása.
Átláthatatlan a pénzosztás: például az ifjúságüggyel foglalkozó civil szervezetek mindössze 120 millió forintnyi közpénzhez jutottak, ezzel szemben a cserkészszövetség versenyeztetés nélkül kapott 1 milliárdot.
De amúgy is egyre kevesebb az állami pénz:
2004 óta folyamatosan csökken az az összeg, amit a kormány egy fiatalra fordít, jelenleg a tizedét sem éri el a tíz évvel ezelőttinek.
Ráadásul a civilek önállósága, autonómiája is kérdőjeles, minekutána ennyire rá vannak utalva az állami és EU-s pénzekre – mindehhez jön az a lényeges különbség, hogy az EU nagy részén a civil és szakmai befolyás az erősebb, míg Magyarországon a politikai befolyás ural mindent: az oktatás átalakítása (például a tankötelezettségi korhatár lejjebb vitele 16 évre) egyenesen akadályozza a fiatalokat abban, hogy felelős polgárrá váljanak.
A kormányzat arra sem reagál ifjúságpolitikai szinten, hogy immár a kivándorlás a legsúlyosabb probléma: eddig is 500-700 ezer magyar ment külföldre, és a fiatalok majd fele szintén ezt tervezi.
No meg ott van még az egész ifjúságügy borzasztó sajtója, ahogy Nagy fogalmazott, nagyrészt csak negatív konnotációban került elő a téma, mint a Norvég Civil Alap körüli botrányok vagy botránykeltés, a gólyatábori erőszak, Andor László uniós biztos szerepvállalása.
A kötetben a felvetett problémákhoz ajánlások is tartoztak, ezek lényege, hogy nagyjából mindenben az ellenkezőjét kéne tennie a kormányzatnak, mint eddig:
a négyéves kormányzati ciklusokon túlmutató, szakmai konszenzuson alapuló ifjúságpolitikai stratégiát
szervezett képzéseket, átláthatóan szétosztott forrást, párbeszédet, a középiskolai önkéntes munka értelmesebb megszervezését, gyermekjogok és állampolgári ismeretek terjesztését, nemzeti stratégiát a kivándorlás problémájára és több pénzt.
Ugyanakkor a rendezvény nem az ekézés, hanem az építő kritika jegyében szólt a megtörtént és várható kormányintézkedésekről, mi több szakemberként a mintegy hetven résztvevő között különböző minisztériumok munkatársai is megjelentek.
Emellett a megbeszélés tematikus, csoportos kerekasztaloknak is helyt adott, ahol az ifjúságpolitika különböző vetületeit vették górcső alá. Itt pedig már kijutott a kritika a civileknek is.
Györfi Gyula pályázati tanácsadó vezetésével például azt tekintették végig, honnan jutnak forráshoz a civilek, és rögtön le is szögezte: a magyar civil szervezetek fenntarthatósága az elmúlt egy évben jelentősen romlott (a visegrádiakhoz képest a legutolsók vagyunk), ez pedig azzal a ténnyel, hogy
megszoktuk, hogy ha kell pénz, az állam bácsi majd vagy segít, vagy nem,
végzetes következményekkel járhat. A legnagyobb veszélyben azok a civilek vannak, akik egyszeri támogatásból felépítettek valamit – közösségi otthont, akármit –, és ennek fenntartásának költségeit nem tudják önerőből fedezni, így „ráfüggenek” a további támogatásokra. Ez kiszolgáltatottá teszi a civileket és rajtuk keresztül a mentorált fiatalokat is – elvégre hol van pénzük dolgozni és segíteni, hol csak vegetálnak – és kikezdi az autonómiájukat is.
Ezért paradigmaváltást kell végrehajtani a civilek fejében – mondta Györfi, aki szerint
önfenntartó civilekre lenne szükség
A pályázati tanácsadó szerint mind a skandináv, mind az amerikai modell kiút lehet.
A tengerentúli civilek például a források háromnegyedét ugyanis saját bevételből – főként eladott szolgáltatásokból – nyerik, hazánkban ez az arány még mindössze 10-15 százalék. Ezen kéne változtatni, mégpedig úgy, hogy a civileknek el kell felejteniük azt a tévhitet, miszerint
nem adhatnak terméket, szolgáltatást pénzért – ez hiba!
– húzta alá Györfi. Természetesen nem száz százalékig üzleti alapon, hanem a célcsoport tagjai között anyagi helyzet alapján mérlegelve, mint például a Prezi által alapított óvodában, ahol aki teheti, fizet tandíjat, nem is keveset, aki szegényebb, az nem.
Ehhez sokat segíthet, ha egy nagyobb állami támogatással beindítják a szolgáltatást, vagy legyártják az adományért megvehető termékeket, és onnantól könnyebben indulhatnak meg az önfenntartás útján – hangsúlyozta a szakember. A lényeg, hogy egyfajta piaci rést találjanak a saját szektorukban és ott váljanak sikeressé.
