A zöldséges, aki megírja a vásárlóit

Magyarország legnépszerűbb zöldségese és „a csak szezonális gyümölcsöt eszünk lobbi inkvizítorai”.

Az üzletet tizenöt évvel ezelőtt vette bérbe Simon István és gyermekkori barátja, Gagyi György. Mindketten Nagyváradon születtek, és az 1989-es forradalom után költöztek Budapestre. Noha jellemük merőben különbözik – István született idealista, míg György két lábbal a földön jár –, a köztük lévő jó kapcsolat gyermekkorukban fogant, s később, a közös általános és középiskolai éveik alatt erősödött meg. Huszonkét éve nyitották meg első zöldségüzletüket az Alagút utcában.

Ma már egyébként a Mészáros utcain kívül két másik üzletet is visz a páros, de a helyzet nem olyan rózsás, mint amilyennek elsőre látszik. Körülbelül három boltból lehet ugyanis akkora nyereségre szert tenni, mint egyből lehetett a nyolcvanas években, vagyis már rég megdőlt az a tétel, hogy egy boltból illik egy év alatt sarokházat venni, meséli Simon István, amikor leülünk beszélgetni egy olasz kávézóban, néhány méterre a Mészáros utcai üzlettől. Jövedelmezően üzemeltetni egy zöldségboltot nagyon sok munka és folyamatos kihívás. A vevők szép árukat keresnek, de ha megtalálják, akkor rögvest génmódosító technológiákra gyanakszanak. Szeretnének jó minőségű élelmiszereket fogyasztani, ám sokuknak a vásárlásnál az elsődleges szempont az alacsony ár. A minden sarkon felbukkanó multik nyomott áraikkal, míg az ételfutár-szolgálatok a főzési kedv csökkentésével szűkítik a potenciális vevők körét.

– Ezek a kis boltok sajnos leszálló ágban vannak. A Mészáros utcai üzletnek stabil vásárlóköre van, de hogy tíz év múlva is zöldségesként működik-e, kérdéses – mutat rá Simon István. Az üzletvezető a közösségi oldalon szerzett népszerűséggel kapcsolatban igen szerény. Mint mondja, bár jólesik látni, hogy az embereknek tetszik, amit ír, attól, hogy valaki Zala megyében lájkol, sajnos még nem vásárol nála. A Facebook-oldalon a legnagyobb sikert mind ez ideig az üzletvezető azon bejegyzése aratta, amely rávilágított, hogy a zöldséges számára miért „a nosztalgia, a befelé fordulás és a mélységes önsajnálat időszaka” a november. Ilyenkor ugyanis az eladó „a boltban szomorúan rendezgeti a hűtőházi saszla szőlőt, és szinte már örül, hogy kint veri az eső a majd ezerforintos otellót, mert így legalább kihajíthatja másnap az egészet, és ezzel a fogyás illúziójába menekülhet. A mandarin még drága, az epret keresztre feszítették a csak szezonális gyümölcsöt eszünk lobbi inkvizítorai. A banánt beszerzési áron adják a hipermarketek, és hiába akciózol a naranccsal, vevőid makacsul besztercei szilvát követelnek tőled befőzésre.”

Bizonyára nem lehet ilyesmiket írni, ha az ember nem szereti a zöldségszakmát – gondolhatnánk, de Simon István meglepő módon hárítja el a felvetést. Mint mondja, bár huszonkét éve ebből élnek, neki és társának tulajdonképpen már a harmadik héten elment a kedve az egésztől. Szíve szerint könyvtáros lenne, vagy írott szövegekkel foglalkozna, de ezt kell csinálnia, s ha már csinálják, csak magas színvonalon érdemes, csak így képesek egyáltalán versenyben maradni.

– Hajdanában a nagybani piacra csak éjszaka lehetett kijárni. Este nyolckor felkerekedett az ember, és hajnali négyre ért haza. Manapság azonban már más rendszer működik, s aki drágább belépőt fizet, korábban végezhet a beszerzéssel – magyarázza a szakma csínját-bínját a zöldséges. Mint mondja, bár vannak alkalmazottaik, ám ezt a feladatot sohasem bízzák másra. Hosszú évek alatt számos tapasztalatot gyűjtve tanulták meg, hogy a több száz retek- vagy krumplitípus közül melyik a jó, illetve melyik fogy is el. A piacon mindenki ismeri a Mészáros utcai párost, és gyakran gúnyolódnak is velük, hogy huszonkét éve úgy járnak, akár egy összeszokott öreg házaspár.

Simon István annak idején a szakközépiskolában villanyszerelői képesítést szerzett, de az áramkörök világa sosem vonzotta. Nem úgy a könyvek, amelyeknek saját bevallása szerint kiskora óta megszállottja. Ha van tíz perc, amikor nincsen vásárló az üzletben, egyből könyv után nyúl. Így fordult elő néhány évvel ezelőtt, hogy egy rosszabb szezon idején az orosz realisták teljes irodalmával megismerkedett. Mindössze négyéves volt, amikor elkezdett olvasni; autodidakta módon sajátította el a betűket, mert úgy érezte, hogy szűkmarkúan bánnak a felnőttek a mesékkel.

Azóta van olyan könyv, amelyet huszonötször is elolvasott, és vannak olyanok, amelyekből öt-hat példánya is van, mert nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy újra és újra megvásárolja őket. Van olyan, amelyikkel ha találkozik egy antikváriumban vagy az interneten, megveszi, ilyen például Stanisław Lem Solarisa vagy Douglas Adamstől a Galaxis-útikalauz stopposoknak. Nem híve az e-könyveknek. Nincsen kedvenc műve, de nagyon szereti Márquez Száz év magányát. Most Rushdie-tól Az éjfél gyermekeit olvassa, amelyet feleségétől kapott karácsonyra.

Tavaly, amikor átépítették az üzletet, Simon István még arra is tett javaslatot, mi lenne, ha a vevők számára létrehoznának az apró helyiségben egy olvasósarkot. Ezt azonban végül viharos gyorsasággal vette le a napirendről a menedzsment. Közben egyre növekvő könyvgyűjteménye már lassan kiszorul otthonából, és a közelmúltban harminc kötetet kénytelen volt a zöldségüzletben elhelyezni. A legsértőbb megjegyzés pedig, amelyet valaha is vásárlótól kapott, az volt: „Jé, egy művelt zöldséges!” Micsoda arrogancia, mily szűklátókörűség!