János meghalt, hiába jött érte helikopter

Nincs is baj a cigányokkal Kékcsén, „sok magyar együtt dolgozik velük a közmunkán”. Vagy ki tudja.

Nagy munkában van három férfi a kékcsei Kossuth utcában. Fehér kábelt fektetnek az úttestbe vájt hasadékba, egyikük gereblyével próbálja ráhúzni a habarcsot a vezetékre. Amikor megszólítjuk, megáll, rátámaszkodik gereblyéjére, úgy válaszol.

– Hát az anyuka igazán kiokosíthatta volna a kislányát. Odafigyelhetett volna rá jobban – mondja, majd húzza is a betont a kábelre.

Nem vagyunk messze a Dankó teleptől, ahová a minap egy tizenhat éves lányért és hét hónapra született kisbabájáért szállt le a mentőhelikopter. A lányanya egy hideg reggelen vécére ment, majd minden előzetes jel nélkül megszülte a kisfiát. Aki teljesen kihűlt, néhány nap múlva pedig meg is halt. A szeles idő miatt a telep vályogházai mögött órákig veszteglő helikoptert azonban valaki megörökítette, és kitette a közösségi oldalra. A fénykép bekerült a megyei lapba és az egyik kereskedelmi televízió esti híradójába is.

Szomorúnak tartják a történetet azok a nők is, akik két hatalmas, ruhával tömött zsákot húznak maguk után. Többet nem szeretnének mondani, azt tanácsolják, menjünk a telepre, kérdezzük meg a családot a tragédiáról.

Kékcse közepén még ennek az ellenkezőjét mondták a falubeliek.

– Én nem ajánlom, hogy odamenjenek – mondja egy férfi, aki magyarázatként a következőt fűzi mondanivalójához: – Régen még csak a telepen, lejjebb laktak a cigányok. De jönnek felfelé, ma már belakták a Kossuth utcát. Ha mégis odamennek, ne hajtsanak be autóval.

Egy idős asszony megint mást mond. Biciklikormányába kapaszkodik, mosolyog, szinte nevet. Így mondja, hogy nincs itt baj a cigányokkal, „sok magyar együtt dolgozik velük a közmunkán”. A helikopterről és a koraszülöttről ő csak a televízióból hallott. 

– Az ott történt, kint, a falu szélén, én meg nem járok arra, nem ismerek ott senkit – intézi el a tragédiát egy másik nő. Sok kékcsei annak sem tudta megmondani az idejét, hogy mikor járt utoljára a Kossuth utcában. Vagy hogy egyáltalán járt-e életében valaha a telepen. Ahol egyáltalán nem ritka jelenség, ha valaki lányanya. Szültek itt már 12-13 éves lányok is. De hogy velük és a gyerekeikkel mi történt, nem tudni. A Dankó telepen esett meg az is. Egy nő, aki azon kevés falubeli közé tartozik, aki látta a helikoptert, arról érdeklődik, hogy vajon minden ilyen esethez kivonul-e a média.

– Sajnos nem ritka dolog ebben az országban, hogy ilyesmi történik. Nem?

Bólogatunk. Tényleg nem ritka eset ez.

Két sarokra innen még azt olvastuk egy plakáton, hogy „Magyarország erősödik”. A posztert egy villanyoszlopra rögzítették, jó magasra. Talán nem veszik észre túl sokan, viszont nem is lopják el.

Egy biciklis férfit szólítunk meg, aki meghallgatja kérdésünket, de rövid, kelletlen válaszát már úgy mondja nekünk, hogy újra a nyeregben ül.

– Inkább nem mondok semmit.

A falu közepe fele siet, mégis hozzáfűz valamit „a semmihez”, hogy a messzi Budapestről érkezettek is megértsék a hallgatását.

– Tudják, itt lassan többségben lesznek kisebbségiek.

Egy köpcös úr akkor csendesedik el, amikor a járdán megjelenik egy nagydarab cigány férfi, pulóverén keresztbe tett késekkel. Ahogy közeledik, alanyunk elhallgat, amikor mellénk ér „a késes” ember, addigra úgy gondolja a köpcös, hogy jobb elsietnie. Bizonytalanul azért annyit mond nekünk, hogy nincs itt semmi probléma.

***

Szekeres Katalint, Kékcse polgármesterét is szerettük volna megkérdezni az ügyről. Azért is, mert többen hozzá irányítottak minket. De a polgármester asszonnyal nem tudtunk időpontot egyeztetni. Egy kollégája azt mondta, külső helyszínen van. Később úgy tájékoztattak a hivatalban, hogy Szekeres Katalin tárgyal. Harmadjára ugyanitt az közölték velünk, hogy egész nap tárgyalni fog, és később sem szeretne nyilatkozni az ügyben.

***

A kékcsei Kossuth utca és a már említett „lejjebb lévő” része, a Dankó telep a szabolcsi falu vége. Utunk során földbe fagyott pálinkásüvegekkel, eldobált sörös- és energiaitalos dobozokkal és a telep összegyűrt táblájával találkozunk. Csak a villanyoszlopok újak itt, tavaly ősszel cserélték ki őket. Állítólag azért, mert annyi áramot loptak a Dankón lakók, hogy néha már azoknál is akadozott az ellátás, akik rendesen fizettek érte.

A telep közepén ácsorgó terepszínbe bújt férfiaktól tudjuk meg, hogy melyik háznak az udvarán született János, és hogy hova érkezett a mentőhelikopter. Míg beszélgetünk, zömök staffordshire terrierek és zörgő csontú keverékkutyák szaglásznak minket körbe. A szomszédok és rokonok készségesek, elmesélik, hogy zajlott a szülés. Többször is elmondják, hogy „tudatlan” volt a lány, azért nem tudta, mit kell csinálni ilyenkor. Hangjukban nincs semmi indulat. Gyásznak sem látjuk a jelét. Mintha tényleg mindennap kipottyanna itt a tinédzser lányokból egy hatvandekás gyerek.

Megmutatják a tisztást, ahova leszállt a helikopter. A terület tele van szeméttel és gazzal, a szomorú látványból alig takar valamit a frissen esett hó. Megmutatják a kerti vécét is, ahová kisietett a lányanya. Vályogtéglából épített vakolatlan ház mögött áll, a János születése után ott maradt vért még nem takarították fel. Oda is esik egy kis hó.

A vécé ugyanolyan, amilyenek a telep szinte minden viskója mögött állnak. Mivel ugyanolyan lécekből tákolták őket össze, ugyanolyan rongyokkal takarták le, ezért ugyanannyira düledeznek a pottyantósok a kékcsei cigánysoron. Mivel a szél mindig ugyanonnan fújja őket, ugyanarra dőltek meg.

A hideget is mindenki ugyanúgy próbálja túlélni. Szédülünk az égő műanyag szúrós szagától, de mindenki állítja: csak fával fűtenek a Dankó telepen. Karrba font kézzel, magabiztosan mutatják az itt lakók, hogy melyik erdőbe járnak. Egy sebes arcú férfi összeteszi a kezeit, úgy mutatja: – Egy ekkora kis darabot vágtam le, és harmincezerre büntettek. Máskor meg bevittek Kisvárdára, három napra, a fa miatt.

Mellette fiatal fiú áll, zsebre tett kézzel, előre-hátra dülöngélve kacag, mintha nem hallott volna még soha ilyen vicceset. Lyukas cipőjében megtornáztatja a lábujjait, majd a fejével bök a hátunk mögé. Kopasz, körszakállas férfi lóbálja az öklét és nevet.

– Ma szabadult. Fa miatt volt bent ő is.

A telepen élők állítják: szociális alapon nem kap itt tűzifát senki. Sőt: aki közmunkás, az azzal foglalkozik, hogy összevágja az önkormányzatnak a fát, amit aztán elvisznek az iskolába, meg „ki tudja, még hova, leválogatott helyekre”.

A vízellátás is problémás errefelé. A telep házaiban sincs vezetékes víz, két közkútra jár mindenki. Ezeket próbálják is néha rongyokkal betakarni, hogy ne fagyjanak meg. Amikor a telepiek a polgármestert szidják, mondván, „Szekeres Katalin nem csináltatja meg”, nevetve, gumipapucsban odatotyog a fagyott kúthoz egy lány. Nevetve vizet tölt egy kólásüvegbe, János történetéhez már hozzá sem szól.

Nagy Istvánnéval, tizenhat éves lányával és János 21 éves apjával már nem a telepen találkozunk, hanem bent a faluban. Egy leselejtezett gumikkal és pocsolyákkal tarkított udvaron állnak, egy régi Opelt néznek mind a hárman, zsebre tett kézzel. Mintha szuggerálni próbálnák. Nem itt laknak, a kocsi sem az övék, egy ismerősüké.

– Fél nyolc óta állunk itt, de nem indul a hideg miatt. Nyíregyházára kéne mennünk, mert sajnos meghalt a gyermek – mondja Nagy Istvánné. János szerda hajnalban született, szombat délben hunyt el. Most kellene intézkedniük a hamvasztásról. Hogy pontosan mi történt, Nagy Istvánné mondja el nekünk, mivel a lánya még kiskorú. Ugyanerre hivatkozva nem engedi meg, hogy fénykép készüljön legidősebb gyermekéről.

– A lányom kiment, és egyszer csak kipottyant belőle a gyerek. Nem volt fájása, semmi. Nagyon megijedt, ez volt az első terhessége – mondja. Hangja néha elcsuklik. A szülök állnak és néznek. Mintha nem értenék, hogy miért aggódik úgy a „gyám”. Állítják, hogy beszéltek a védőnővel, ultrahangon is voltak, és nem mondtak nekik semmit. Nem mondták, hogy baj lesz. Úgyhogy most nem tudják, miért „pottyant ki” hét hónapos koraszülöttként a 16 éves anyából János, hatvandekás testtömeggel. Gyámja miatt a Nagy nevet kapta volna, de az anya közbeszól.

– Egyébként Lakatos lenne. Az apja után. – Az apa csak hallgat, áll zsebre tett kézzel, fejére húzott kapucnival. A csendet Nagy Istvánné töri meg. Aggódik, de már nem János halála miatt.

– Hogy fogjuk ezt kimagyarázni – néz az órájára. Tizenegy órára kellett volna a kórházba érniük, ezért fordultak az ismerősükhöz, de hiába, olyan nagy a hideg.

Amikor János született, még hidegebb volt, ráadásul a szél is fújt, úgyhogy az érte érkezett mentőhelikopter fel sem tudott szállni. Ezért mentőautóval mentek végül kórházba. Mikor Nagy Istvánné ezt felidézi, műanyag söröspalack pottyan ki a kabátja alól. A társaság kuncog, a fiú a piros-fehér-zöld csíkos zsákjába teszi a flaskát.

A bizarr jókedv akkor sem hagy alább, amikor Nagy Istvánnéról készül a portré. Akkor a lány csak annyit mond a beszélgetés alatt néha hüppögve beszélő anyjának:

– Csíííííz!

– Ha a kicsi életben maradt volna, nyolcan laktunk volna egy fedél alatt – hogy hány négyzetméteren, azt Nagy Istvánné nem tudja megmondani. „Ótépés a lakás”, ennyit mond csak a házukról. Ezenkívül nem tudják, mit hoz a holnap.

– Nekem egy év varrónői iskolám van, dolgoztam is régen Záhonyban. A lányom most esti tagozaton végzi a nyolcadikat, de nem akar továbbtanulni. De nem is akarok beleszólni az életükbe. Majd megpróbálom magamhoz venni közmunkára.

Eszünkbe jut ismét a faluban látott plakát. Az erősödős. Azt is üzente, hogy 25 százalékkal nő a szakmunkás-minimálbér.

Az udvaron keresztbe fordult autó gazdája továbbra sem bukkan fel, a család le is tesz a nyíregyházi útról. Úgy döntenek, nem várnak tovább, visszamennek a Dankó telepre. A régi Opel pedig ott marad az udvaron, a gumiabroncsok és a pocsolyák között.