„Jelenleg senki sem szüli tele a Kárpát-medencét”

Egyfajta alapjognak tartom a gyerek adta boldogságot – mondja Spéder Zsolt, a KSH Népességtudományi Kutatóintézete igazgatója.

– Milyen hatása lesz annak, hogy a nagy lélekszámú generáció – az úgynevezett Ratkó-unokák – kifutottak a gyermekvállalási időszakból?
– Az 1975-ben születettek 195 ezren voltak, az előző és a következő évben születettek pedig 150 ezren – hozzávetőleg a felük nő. Az 1980-asok és a következő évjáratok már 148 ezres lélekszámúak. Könnyen belátható, hogy ha 20 százalékkal csökken a nők száma, ezt ellentételezni kéne több gyerek vállalásával. Mivel a Ratkó-unokákat érintette leginkább a halasztás, növekvő számban maradnak egygyermekesek, hiszen mire jöhetett volna a második, már a negyvenes éveikbe léptek. A francia kollégák számították ki, hogy 40 év felett a nők termőképessége körülbelül 40 százalékos. De nemcsak az jelenti a problémát, hogy a Ratkó-unokák egy jelentős része egygyermekes maradt: két évvel ezelőtt kiszámoltam, hogy az 1975-ben születettek 15-16 százalékának nem volt gyereke. Az 1965-ös generációnál ez a szám még 8-10 százalék volt.

– Ez mennyiben tudatosan vállalt gyermektelenség?
– Nem beszélhetünk szándékolt gyerektelenségről. Egyrészt az előbb említett „túlhalasztás” az oka. Másrészt a párkapcsolati tényezők is közrejátszanak. Ha egy pár túl sokáig van gyerek nélkül, akkor nagyobb az esélye, hogy megromlik a kapcsolat. Ha bekövetkezik a válás, akkor a 35 feletti nők számára beszűkül a házassági piac, nehezebb lesz korban hozzájuk illő partnert találni. Nehezebben is választanak, igényesebbek, többségüknek már megalapozott az egzisztenciája, és ennek megfelelő partnert keres. Sokan maradnak egyedül.

– Ez lenne a politikusok által sokat kárhoztatott szinglijelenség?
– Már a 2000-es években kimutatták a kutatások, hogy Magyarországon legfeljebb „kényszerszinglik” élnek, aminek okairól az előbb beszéltünk. Tény, hogy növekedett például a fővárosi diplomások körében a gyerektelenek aránya, de nem csak abban a közegben. Az alsóbb társadalmi csoportokban is megfigyelhető ez, ott pedig a bizonytalanság váltja ki. Nálunk nem igazán jellemző az, ami Németországban: ott a nők egy jelentős része eldöntötte, nem akar gyereket szülni és nevelni. Ott egyébként nincs is a magyar gyedhez hasonló intézmény, ami lehetővé teszi, hogy a nők hosszabb időre, két évre kiváljanak a munkaerőpiacról.

– Örök dilemma a politikusok körében, hogy melyik családtámogatási program a célravezető. A középosztályt segítse a mindenkori kormány, vagy a szegényebb rétegeket? Azért a gyereknevelési támogatás 1993-as bevezetése az utóbbiak körében jelentősen növelte a gyerekvállalási kedvet, miközben az elmúlt évek intézkedései egyelőre nem hoztak érdemi javulást.
– Azt gondolom, hogy a jó családtámogatási rendszerek nem vagylagos alapon működnek. A népesedéspolitika akkor jó, ha összhangban áll a foglalkoztatás- és szociálpolitikával. Elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a női munkavállalás magas szintje megmaradjon, mert a többség a kétkeresős családmodellt favorizálja, és ez biztosítja azt a jóléti szintet, amikor a fiatalok hajlandók gyermeket vállalni. Ahogy az sem jó, ha nő a gyerekszegénység: a gyermekvállalás ne vezessen a szegénység újratermelődéséhez. Más szemszögből nézve: az sem jó, ha túl sokáig halasztják a szülést a nők, ahogy az sem, ha tinédzserkorban jön az első baba. Az sem helyes, ha a gyermekesek nagyobb áldozatot vállalnak, rosszabbul élnek, mint a gyermektelenek, ezért is legitim eszköz a családi adókedvezmény.

– A kormány most a három- vagy többgyermekeseket támogatja. De hogyan lehet megváltoztatni azt az évtizedek óta beégett családmodellt, ami a két gyerek vállalását tartja ideálisnak?
– Prózai oka van, hogy miért van ez így. Két szülő két gyerek után tud szaladni, a harmadik nevelése sokszor komoly logisztikai kihívás. Általában úgy indul, hogy várjuk az első gyereket, mert meg szeretnénk tapasztalni az anyaságot, apaságot. Aztán vállalunk még egyet, hogy legyen testvére az elsőszülöttnek. Általában ott szeretnének harmadikat, ahol az első kettő azonos nemű, és szülők vágynak egy fiúra vagy egy lányra. Ahogy általában a gyermeknevelés sok boldogságot és egyben sok nehézséget is tartogat, úgy a nagycsalád is sok örömöt nyújt, olyat, amit igenis érdemes megélni. Éppen ezért úgy vélem, nem csak népesedéspolitikai szempontból fontos a három- vagy többgyerekesek segítése.

– Dupcsik Csaba szociológus lapunknak nemrég azt mondta, nem feltétlenül baj, ha kevesebb gyerek születik, hiszen közben a termelékenység nő, kevesebb ember munkájára van szükség az áruk előállításához. Szerinte a táradalom öregedése sem lenne olyan nagy gond, ha jobb lenne az egészségügy, tovább élnénk, tovább dolgozhatnánk.
– Ne felejtsük el, hogy a társadalom öregedését az alacsony gyermekszám lényegesen felgyorsítja. Azt pedig könnyű belátni, hogy az idősödő társadalom munkabírása, innovációs képessége nem ugyanolyan, mint egy fiatalabbé. Egy kiegyensúlyozottabb korszerkezetű társadalomban nincs olyan probléma, hogy gyerekhiány miatt be kell zárni iskolákat, át kell alakítani az igényekhez igazodva az egészségügyet. Mindez rengeteg közpénzt emésztene fel. De ennél fontosabbnak tartom azt, hogy lehetőleg mindenkinek születhessen gyereke, aki vágyik rá. Kutatásaink azt mutatják, hogy sokkal kevesebb gyerek születik, mint amennyire a párok vágynak. Ez miért lenne kevésbé fontos cél, mint hogy mindenkinek legyen fedél a feje fölött, vagy hogy alapjövedelmet biztosítsunk mindenkinek? Én egyfajta alapjognak tartom a gyerek adta boldogságot.

– Az alacsony termékenységi mutató „magyar átok”?
– Ha már ezt a kifejezést használjuk, inkább dél-európai vagy német átokról kéne beszélni, hiszen ezekben az országokban sokkal rosszabb ez az arányszám.

– Németh Szilárd szófordulatát idézve másképp teszem fel a kérdést: ki szüli tele a Kárpát-medencét?
– Most éppen senki, mert az összes posztkommunista ország végigment azon, amin Magyarország. A szomszédos Romániának még rosszabbak a mutatói. Viszont az utóbbi évtizedben érdemben javult a helyzet Csehországban, Észtországban, a Kárpát-medencében pedig Szlovéniában.

– Minek köszönhetően?
– A legfőbb tényező, ami valóban hat a születésszámra, az a kiszámítható gazdasági növekedés. A legtöbb posztkommunista országban nőtt a termékenységi mutató az ezredforduló után – Csehországban különösen –, nálunk valószínűleg azért nem, mert a gazdaság már 2006 óta stagnált.

– Sokkal fontosabb tényező ez, mint a lakáshelyzet, az adókedvezmény, az állami támogatások?
– Inkább azt mondanám, hogy ez az alap. Ezt támasztja alá, hogy az Angliában dolgozó magyarok és lengyelek termékenységi arányszáma magasabb, mint az otthoni. A lengyeleknél szignifikáns a különbség: az otthoni 1,3, a kinti 2,1. A „magyar átok” inkább az, hogy a Ratkó-unokák a „túlhalasztás” miatt alul fognak teljesíteni. De őket a rendszerváltás is meglegyintette: 1990-ben 15 évesek voltak, 2000-re töltötték be a 25. évüket. Az 1990-es években is tele voltak problémákkal: számos családban okozott gondot a munkanélküliség. Aztán némi javulás után jött a gazdasági stagnálás, majd a válság. Ugyanakkor ezzel nem szeretném az egyéni motivációk, a családpolitika vagy az iskolai expanzió szerepét lekicsinyelni. Mindig amellett érveltünk, hogy a gyermekvállalás sok tényezőtől függ, és a rendszerváltozást követően ezek a tényezők sokszor akadályozták egymást.

– Menni fog a népességszám stabilizálása bevándorlás nélkül?
– A demográfus nem tehet mást, mint számol. Három komponens van: a születések száma, azaz a termékenység növekedése, a halandóság, ami a várható élettartam növekedésével javulhat, és a vándorlási egyenleg, azaz az el- és bevándorlás mérlege. Ha valamelyiknek rosszabb mutatói vannak, és cél a népességszám szinten tartása, akkor szükségszerűen a másik komponens oldhatja meg a problémát. Mintha az utóbbi időben kevesebb szó esne róla, de Magyarországot az elmúlt két évtizedben inkább a bevándorlási többlet jellemezte. Persze ez főképpen a külhoni magyarság köréből rekrutálódott.

– Ám a határon túli magyarok körében végzett felmérések azt mutatják, hogy már nem vonzó számukra Magyarország, inkább továbbmennek ők is Nyugatra.
– Korábban sem csak a határon túli magyarok köréből érkeztek a bevándorlók. Jöttek Ukrajnából, Kínából, de a megtelepedő multinacionális cégek sok németet, hollandot vagy olaszt is hazánkba vonzottak. Persze inkább keletről nyugatra mozognak a munkavállalók, a posztkommunista országok nagy népességkibocsátók, tehát az elvándorlás sem magyar átok. A lettek egynegyede Angliában és Írországban dolgozik. Mi sokkal inkább itthon ülők vagyunk, mint a például a lengyelek. Inkább az a kulcskérdés, milyen arányú lesz a visszavándorlás. Erről egyelőre keveset tudunk, de vannak arra utaló jelek, hogy a többség átmeneti jelleggel, néhány évre vállal munkát, jelentős többségük haza fog jönni. Azok a családok viszont, amelyek kint vállalnak gyereket, és kint maradnak a gyerek iskoláskoráig, nagy valószínűséggel már nem térnek haza.