Jelenits István: Lehetne böjt az is, ha csöndet teremtünk magunkban

Veszélyes időket élünk, de nem veszíthetjük el a fejünket és az Úristenbe vetett bizodalmunkat — figyelmeztet a lapunknak adott interjúban Jelenits István piarista paptanár, teológus, író. A szerzetes bízik abban, hogy a nyugati, jóléti társadalmak visszatalálnak Istenhez, akit talán el sem vesztettek egészen. Szavai szerint a második vatikáni zsinat által elindított megújulás a világiak nagykorúságát érleli meg, sok kis közösséget mozgósít, és reményt ad a jövőre.

Örök hűséget esküdött Istennek, és életét a tanításnak, a nevelésnek szentelte Fotó: Bach Máté

– A háborút követő zűrzavaros években, majd a Rákosi-korszak elején járt a budapesti Piarista Gimnáziumba, 1951-ben érettségizett. Három évvel korábban azonban államosították az egyházakat, és bár éppen 1951-ben a tíz volt piarista gimnáziumból kettőt visszakapott a rend, a kispapok létszámát megkötötték, és akkor nem volt helyük, ahová felvehették volna őket. Nem gondolt arra, hogy feladja?

– Nem, akkor már egészen biztos voltam abban, hogy piarista szeretnék lenni. A fogságból hazatérő édesapám egy rövid ideig dolgozott, de B listázták, így nehéz helyzetbe kerültünk. Az osztályfőnököm látta, hogy anyagi nehézségekkel küszködünk, ezért az egyik osztálytársam mellé ajánlott afféle házitanítónak, tanulótársnak. Ő egy színész fia volt, aki könnyelműségre hajlott, de nem volt tehetségtelen gyerek. Eljártam hozzájuk, együtt tanultunk, és sikerült megkedveltetnem vele a szellemi munkát, ami nagyon sokat jelentett a számomra. Hamarosan másokat is tanítottam hosszabb-rövidebb ideig. Közben cserkészvezető is lettem, amikor maga a cserkészet megszűnt, mi nem szűntünk meg cserkészkedni. Azzal, hogy fiatalon elkezdtem nevelni és tanítani, eldőlt a sorsom. Egyértelművé vált számomra, hogy hol a helyem.

– A bölcsészkaron tanult tovább, majd az egyetem elvégzése után, 1955-ben lépett be a piarista rendbe, az 1956-os forradalom és szabadságharc a fővárosban érte. Magával ragadták az események, vagy távolságtartással figyelte a forradalmárok küzdelmét?

– Az eseményekben újdonsült kispapként nem vehettem részt. Mellettünk volt azonban a Magyar Rádió épülete, ahol 1956 első komolyabb összecsapása volt. Az október 23-ról 24-re virradó éjszakán a csepeli vasmunkások a mi épületünkbe hozták a géppuskáikat, hogy megadásra kényszerítsék a karhatalom erőit. Amikor hajnalban elmentek tőlünk, szétverték az ajtókat, hogy ha úgy fordul, igazolhassuk, hogy erőszakkal törtek be. Később felkelőként harcoló régi diákjaink tértek be hozzánk, de előfordult az is, hogy pia­risták mentek az utcára, hogy szentségekkel lássák el az embereket és elsősegélyt nyújtsanak nekik. A börtönből szabaduló papok közül többen meghúzódtak nálunk, egy darabig a vendégünk volt a zirci ciszterci apát is.

– Hogyan élt túl egy rendkívül tehetséges piarista paptanár a Kádár-rendszerben, ahol a boldogulás, az elismerés kevésbé a rátermettségen, a tudáson, sokkal inkább a párthűségen múlott?

– A magunk körében, bizonyos megkötésekkel engedtek működni minket. Ellenőriztek, szemmel tartottak a diák­jainkon keresztül is, de nem ültek egészen a nyakunkra. Tanulhattak nálunk a kitelepítésből hazakerülő arisztokraták, egykori csendőrök gyerekei, Kecskeméten pedig tucatnyi kispapnak készülő, egyházi támogatásra szoruló fia­talember is. Olyan családokról volt szó, akik a nehézségek között is vallásos nevelést szerettek volna biztosítani a gyermekeiknek. A diákok zöme bentlakó volt, így a szabadidejükben is irányítanunk kellett őket. Sokszor nemcsak tanárként, hanem apaként is gondoskodtunk róluk. Oázis lehettünk egy elsivatagosodó világban.

– Az életrajzi adatai szerint ekkoriban Latinovits Zoltán és Pilinszky János lelki vezetője és gyóntatója volt. Hogyan emlékezik vissza a XX. század egyik legnagyobb magyar költőjére és a színészkirályra, akit sokan nehéz természetű embernek tartottak?

– Zseniális emberek voltak. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a rendszer törte össze őket, de az biztos, hogy számukra nagyon nehéz lehetett diktatúrában élni. Biztos, hogy másképpen alakult volna az életük, ha más világ lett volna. Ha Latinovitsra gondolunk, nehéz elképzelni, mi történhetett egy ilyen ember belső világában, amikor eldobta az életét. Talán olyan erők kerekedtek felül benne, amelyeknek nem volt ura. Ezek sokszor zseniális teljesítményre késztették, végül önpusztításra.

– Közel állt önhöz az 1993-ban elhunyt Antall József néhai miniszterelnök is, a Piarista Gimnáziumban iskolatársak is voltak. Miként változott ön szerint Antall József megítélése az elmúlt negyedszázadban?

– Ezt nehezen tudom lemérni. Nagyon tehetségesnek és lelkiismeretes politikusnak ismertem, amikor lehetőség nyílt rá, úgy lépett az emberek elé, mint aki készült a közéleti szerepre. Ugyanakkor bizonyos korlátai is voltak, úriemberként nem készült fel övön aluli támadásokra.

– A késő Kádár-korszakban, 1985-ben magyar piarista tartományfőnök lett, így a rend az ön vezetése alatt élte át a rendszerváltást. Milyen reményeket fűztek a változáshoz?

– A diktatúrának vége lett, megindult egy jóvátételi, visszarendeződési folyamat. Ahhoz azonban, ami elveszett, nem lehetett egyszerűen visszatérni. A szerzeteseink száma sem tette lehetővé, hogy egyszerre „visszafoglaljuk” az egykori iskoláinkat, mint valami várat. Mindamellett gondviselés­szerűnek éreztük, hogy a visszarendeződésre olyan időben nyílt meg a lehetőség, amikor még sok hajdani piarista diák és néhány volt civil tanár is élt, így közülük többen visszatérhettek néhány évre a piarista nevelői hagyományok folytatóiként. Mi, megmaradt pia­risták pedig úgy éreztük, hogy nem hagyhatjuk cserben azokat a nagyszülőket, szülőket, akik reménykedve fogadták a megnyíló lehetőségeket. Egykori iskoláink közül így többet újra megnyitottunk, ahol az idő előrehaladtával egyre több világi munkatárs vállalt szerepet, közülük sokan korábban piarista intézményben végeztek. Nem mondtunk le azonban arról a reményről, hogy visszajöhetnek azok az idők, amikor az iskoláinkban az oktató-nevelő munkát piarista szerzetestanárok, paptanárok végezték.

– Sokan azt mondják, hogy az államszocializmus éveiben, amikor jobb esetben eltűrték a vallások gyakorlását, elevenebb hitélet folyt, mint most. Valóban így van ez?

– Nem könnyű erre válaszolni. A diktatúrában látványosabb cselekedet volt templomba járni, mint manapság; sokan vannak, akik már csak dacból is elmentek. Amit az erőszak nem ért el, azt a jóléti társadalom csábításai elvégzik.

– Milyen állapotban van a magyarság hite?

– Ezt csak a Jóisten tudja igazán. A papok lelkipásztori munkájának hagyományos rendszerét a diktatúra összetörte, és ez azóta sem elevenedett meg. Közben a családokba betört a rádió, a televízió, a világ nem a bűnbe, de a hétköznapok forgatagába sodorja bele a gyanútlan embereket. Az elvilágiasodás nemcsak a kommunista diktatúrák által megtámadott társadalmakat veszélyezteti, hanem a Nyugatot is: a bőség, a hétköznapi élet csábításaival, amelyhez nem szokott hozzá az emberiség. Egy krízishelyzet azonban nem feltétlenül a bukás kezdete, indulhat belőle pozitív változás is. A második vatikáni zsinat által elindított megújulás a világiak nagykorúságát érleli meg, sok kis közösséget mozgósít, és reményt ad a jövőre.

– Le tudja győzni a vallás a technikai fejlődést vagy alkalmazkodik hozzá?

– Ez a fejlődés nem az ördögtől való, bár vannak veszélyei. A győzelem az, ha a modern kor vívmányait megszelídíti az egyház, és ha ráébreszti az embert, hogy a gazdagság kockázatokkal jár. Önmagunkat, egymást veszíthetjük el, ha nem vigyázunk. Az informatikai eszközök például úgy behálózhatják az életünket, hogy magunkra, egymásra nem marad figyelmünk. Mit ér, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod? – ez ma egészen korszerű, életbe vágó kérdés.

– Talán Európa szörnyű állapota miatt is felfokozott hangulatban, olykor fenyegetésekkel terhelt vitákkal fordulunk rá a májusi választás kampányának kezdetére. Valóban ekkora a tét?

– Veszélyes időket élünk, de nem veszíthetjük el a fejünket és az Úristenbe vetett bizodalmunkat. Nem kell kétségbe esnünk, és nem kell azt gondolnunk, hogy vége a világnak.

– Éppen ilyen időkben van szükség böjtre és imára. Hogyan tudunk a legjobban felkészülni húsvétra?

– Amikor egész Európa keresztény volt, a böjt felbecsülhetetlen értéket jelentett. Ma, ha hívő, hitükért felelősséget vállaló emberek igazi böjtbe kezdenének, kiszakadnának abból a közösségből, amely a nem vagy nem teljes odaadással hívő társaikhoz kapcsolja őket. Talán valami más, kevésbé látványos módját kellene megteremtenünk az Istenhez fordulásnak vagy egymás megszólításának. Egy keresztény családapa például elszánhatná magát arra, hogy a böjti időben egyenként imádkozik a családtagjaiért, és elbeszélget velük. Lehetne böjt az is, hogy hosszabb-rövidebb időre csöndet teremtünk magunkban, és imádságos lélekkel elgondolkodunk. Elővehetjük a Bibliát is, amelyet a gyermekeinkkel is megismertethetünk. A szülők is alkotó letéteményesei a hitnek.

– Egy sor pozitív eredmény mellett Magyarországon nem növekszik a gyermekek születésszáma, az egyházakban is egyre kevesebb a pap. Hogyan lehetünk ilyen helyzetben Euró­pa védőbástyája?

– Nagy gond az is, hogy kitolódik a felnőtté válás, így amire a „fiatalok” megnősülnek, férjhez mennek, már nem nagyon tudnak több gyermeket vállalni. Az egyháznak azonban ­emiatt nem vészharangot kell kongatnia, hanem figyelmeztetnie kell az embereket, hogy időben kötelezzék el magukat. Eljött az ideje annak is, hogy ne támadóan és megtámadottan legyünk keresztények, hanem derűsen, szeretettel forduljunk embertársainkhoz. A többit rá kell bízni az Úristenre!