Megállt az idő a Duna-parton

Az OBI után a Lukoil benzinkútnál parkolok le. Gyalogosan indulok tovább, a Duna felé. Száz métert sem teszek meg, s máris véget ér a civilizáció.

2019. 11. 26. 6:15

A folyó közelében lerakott betonelemek árulkodnak arról, hogy mi volt korábban a sportközpontnak és közparknak szánt területen Fotó: Havran Zoltán

Az OBI után a Lukoil benzinkútnál parkolok le. Gyalogosan indulok tovább, a Duna felé. Száz métert sem teszek meg, s máris véget ér a civilizáció. Balra, a töltés tövében hajléktalantanya, kiszuperált bútorok, a betonfalon graffiti és persze szemét, mocsok mindenfelé.

Gyors egymásutánban több bringás suhan el mellettem – Csepel felől, a Duna-part felé, a Nemzet Színház irányába erre vezet az EuroVelo 6 kerékpárútvonal. Ahol az jobbra visz, ott kell balra felkanyarodni az egykor volt Vituki, azaz a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutatóintézet bejárata felé; egy kiselejtezett vécécsésze és egy zuhanytálca ad útbaigazítást.

Évtizedekkel ezelőtt, amikor nap mint nap közlekedtem a Csepeli HÉV-vel, rendre csodálkozva és irigykedve néztem az intézet saját uszodájában tempózó dolgozókat – ilyen miliőben tényleg öröm a munka. A Vituki érdemben 2012-ig működött, de – miként azt a kapunál festékkel lefújt tábla is mutatja – a csendes, békés környezetben megbúvó uszodája sport- és fitneszcentrumként élt tovább, egészen tavaly nyárig, idén már nem nyitott ki. A kapu lelakatolva, tábla figyelmeztet arra, hogy a területet kutyák őrzik, de nincs se őr, se eb, semmi sem.

Egy kapuval arrébb, a Duna-part tőszomszédságában a Duna Passage Kft. egykori telephelyére nyílik rálátás, egy kisebb tábla tájékoztatja a netán erre tévedőt: a cég elköltözött. Itt-ott viszonylag rendezetten lerakott és elszórt betonelemek árulkodnak a társaság profiljáról.

A Rákóczi híd pesti hídfőjétől úgy kétszáz méterre eső kies partszakaszra nyaranta egy-egy horgász, szerelmespár és társaságot egy palack italtól remélő magányos lélek még csak-csak odatéved, ilyenkor, a tél közeledtével azonban teljesen elhagyatott.

A part mentén kinyúló tüskékkel megerősített kerítés zárja le az átjárást dél felé – de nincs is nemhogy látni-, de még mozdítanivaló sem. Pedig – kalandozik el a gondolat – a Petőfi és a Rákóczi híd közötti parkosított partszakasz azt sugallja, érdemes lenne folytatni dél felé a rendezést, luxus, hogy ez a terület ebek harmincadjára jutott.

A másik irányból, a Csepel felé vezető gyorsforgalmi útról is megpróbálok bejutni az ingatlanra. A kanyar után át a zebrán, ott lépcső vezet le a Ráckevei-Duna-ág partjára. A híd alatt lépkedve elábrándozom, kamaszként ez volt a kajakos Csepel-sziget-kerülés legutálatosabb pontja: a betonfalnál partra szállni, meredek lépcsőn felcipelni a kajakot, majd át a Nagy-Dunára.

Ahogy látom, ma sem menne ez másként; nem véletlen, hogy a vízitúra-forgalom meglehetősen gyér a Kis-Dunán, pedig mintha erre lenne teremtve, csak éppen nincs kitalálva az átjárás a folyó két ága között, tortúra a zsilipelés. A parton ladikok, a szárazdokkban a vízi rendőrség leselejtezett motorcsónakjai, néhány remetetekintetű pecás – megállt az idő, minden olyan, mint évtizedekkel ezelőtt.

Ez a kapu is le van lakatolva, de mert belül végre embereket látok, rászánom magam, s átlépem a derékig érő kerítést.

– Külsős cég vagyunk, mi csak takarítunk – mondja cigarettával a szájában a művezető, miközben a hatfős brigád a leveleket sepregeti egy rakásba. Ha nem is olyan, mint egy angol park, de itt egészen rendezett a terület. – Ott, az épületben van egy biztonsági őr is – fogad bizalmába a főnök. Igaza van.

– Ketten vagyunk szolgálatban, szerencsére nincs nagy mozgás – mondja az őr. – Régebben cégek béreltek itt telephelyet, zenekarok meg próbatermet, de rajtunk kívül nincs már itt senki sem. A múlt héten tartottak sajtótájékoztatót, felmentek a tetőre körülnézni, Én is kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa.

Így vagyunk ezzel mindannyian. Túlzottan jó fekvésű terület ahhoz, hogy kísértetek vegyék birtokba.