A másik irányból, a Csepel felé vezető gyorsforgalmi útról is megpróbálok bejutni az ingatlanra. A kanyar után át a zebrán, ott lépcső vezet le a Ráckevei-Duna-ág partjára. A híd alatt lépkedve elábrándozom, kamaszként ez volt a kajakos Csepel-sziget-kerülés legutálatosabb pontja: a betonfalnál partra szállni, meredek lépcsőn felcipelni a kajakot, majd át a Nagy-Dunára.
Ahogy látom, ma sem menne ez másként; nem véletlen, hogy a vízitúra-forgalom meglehetősen gyér a Kis-Dunán, pedig mintha erre lenne teremtve, csak éppen nincs kitalálva az átjárás a folyó két ága között, tortúra a zsilipelés. A parton ladikok, a szárazdokkban a vízi rendőrség leselejtezett motorcsónakjai, néhány remetetekintetű pecás – megállt az idő, minden olyan, mint évtizedekkel ezelőtt.
Ez a kapu is le van lakatolva, de mert belül végre embereket látok, rászánom magam, s átlépem a derékig érő kerítést.
– Külsős cég vagyunk, mi csak takarítunk – mondja cigarettával a szájában a művezető, miközben a hatfős brigád a leveleket sepregeti egy rakásba. Ha nem is olyan, mint egy angol park, de itt egészen rendezett a terület. – Ott, az épületben van egy biztonsági őr is – fogad bizalmába a főnök. Igaza van.
– Ketten vagyunk szolgálatban, szerencsére nincs nagy mozgás – mondja az őr. – Régebben cégek béreltek itt telephelyet, zenekarok meg próbatermet, de rajtunk kívül nincs már itt senki sem. A múlt héten tartottak sajtótájékoztatót, felmentek a tetőre körülnézni, Én is kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa.
Így vagyunk ezzel mindannyian. Túlzottan jó fekvésű terület ahhoz, hogy kísértetek vegyék birtokba.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!