Küzdelem egy korty levegőért

Nem ismerte pontosan a Baj természetét, annyit tudott csupán, hogy őbenne is ott van.

Nagycsütörtök volt, s ő nyüzsgésre riadt, ideges toporgásra, feszültségtől elfojtott hangokra. Tudta, másnap értük jönnek. Értük, százukért, akiket – mint mondták – utolért a Baj.

Nem ismerte pontosan a Baj természetét, annyit tudott csupán, hogy őbenne is ott van. És félt tőle, félt önmagától is. Megpróbálta felidézni gyermekkorát, amikor sokféle nyavalya száguldott végig rajta, és ő szinte észre sem vette. Sőt némiképp kellemes képeket is előhívott az emlékezés: puha párnákon fekszik, mindenki az ő kívánságát lesi, kedvenc ételeit kapja, kedvenc meséit hallja esténként. Hiányoztak persze a társak, a közös játék, ám mégis nagy kaland volt minden gyermekkori betegség.

Mindez azonban már régen, nagyon régen volt; a könnyű megpróbáltatások, az egynapos fájdalmak ideje lejárt. Más lett a világ, és ez a Baj is riasztóan más. Készülődés közben bízott benne, olyan helyre mennek, ahol segítenek neki és a többieknek leküzdeni a Bajt és az annál is nagyobb ellenséget, a félelmet, segítenek levegőhöz jutniuk. Mentőautó jött értük, a Pestről Budára vezető úton hallotta, tulajdonképpen két ilyen hely is van, nem messze egymástól. Nekik jelölték ki ezeket, mert így több a segítő kéz, több az eszköz és több az ágy, amelyről le sem kell szállniuk. Hallotta azt is, hogy az ő bajuk sajátos, ezért nemcsak nekik maguknak, hanem másoknak is minden idegszálukkal harcolni kell értük szakadatlan, fáradhatatlanul, válogatás nélkül. Mert életben kell tartani őket, ha úgy adódik. A gondolat némileg megnyugtatta. Valahol a Duna felett, a hídon jártak, s ő találgatta, vajon melyik hajlott hátú barátjával sikerül ugyanabba a kórházba kerülnie. Mert egyformák voltak ők százan: néhány ősz hajszál, betegségtől és kortól meggyengült test, hunyorgó szem, ráncos kéz. A maradókra gondolt, akikről éppen most derítik ki, bennük is ott-e a Baj, s vajon ők hova kerülnek majd.

Számolgatta, vajon hány perc lehet még az útból, amikor szóltak: megérkeztünk. Máris? Kiderült, egy harmadik intézmény kapujánál állnak, patinás, hatalmas, megtépázott hírű kórház előtt. A nekik kijelölt helyek egyike számára érthetetlen szakmai nyelven magyarázott, miért nem fogadja őket, legfeljebb kicsit később, és csak néhányukat engedi oda, saját betegei kiebrudalása árán – márpedig ő ezt nem kívánhatta. Furcsállta viszont, a másik miért nem hivatkozik ugyanerre.

Talán üresen áll?

Körbenézett, kereste a többieket. Csak néhányukat látta, mert a lakótársak egy részét nem hozták át a hídon, ők az otthontól nem messze lévő intézményben kaptak helyet. De még mindig nem értette, miért nem mehettek oda, ahová kellett volna azért is, mert – mint később megtudta –, más országban is így szokás. Ha jön a Baj, azok segítenek először, akiknek általában nem kell heveny betegekkel foglalkozniuk. Ettől még kevésbé értette a történteket, egyúttal megnyugtatta magát: nem is kell értenie, túl kicsi és túl egyszerű ember ő ehhez. Majd a nagyok megoldják, ők biztosan értik.

A nagyok valószínűleg értettek is mindent, mert gyorsan és határozottan megoldották a problémát. S míg álmatlanul forgolódott az ágyban, megpróbálta visszaringatni magát a gyerekkorba. Szinte már hallotta is a zsivajt, a felnőttek néhol éles, néhol visszafojtott, beszédét, majd a csendet, a fegyelmezett lépteket, a betegsimogató suttogást, eszközök fémes surrogását, érezte a semmihez nem hasonlítható illatot.

Akkor éjjel nem álmodott.