Családtörténet letétben

A Nemzeti Portrétárban azoknak az arcképe szerepel, akik életükkel és tetteikkel hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Az alapító, Reicher Péter polgári kezdeményezést indít, hogy minél teljesebbé váljon Barabás Miklós készülő életmű-katalógusa. Újbudán jártunk, a történelmi emlékezést segítő alapítvány Bartók Béla úti galériájában.

Megismerni őseink tekintetét hatalmas élmény

A magyar történelmi emlékezést támogató alapítvány időszaki kiállításán szerepelt már a Szirmay, a báji Patay vagy a nagykállói Kállay család, ami alkalmat adott a leszármazottak közötti kötődés tudatosítására és megerősítésére. A folyamat része volt a rokonság körében fellelhető festmények összegyűjtése, az ismeretlen portrék azonosítása és a családtörténet felelevenítése. Többnyire persze az idősebb generáció tagjai emlékeztek, ám ezeken az alkalmakon a gyerekek is jelen voltak, így részesei lettek a nemzedékek közötti párbeszédnek, az emlékek átadásának, a családi tudat megerősödésének.

Basics Beatrix művészettörténész a Szirmay család portréinak kiállításakor hívta fel a közönség figyelmét arra, hogy a magángyűjtemények ismerete nélkül nem is lehet pontos művészettörténetet írni. A XVIII. századra általánossá vált, hogy a nemesek portréfestőt fogadtak maguk és szeretteik megörökítésére, sok helyen az ősök képgalériája körében nőttek fel az újabb generációk. A rang, az anyagi lehetőség persze megszabta a formát: az arisztokrata családok egész alakos, reprezentatív, az uralkodói képmásokat utánzó portréi mellett a középnemesi családok megelégedtek a mellkép formátummal is. A XIX. század intimebb portrédivatja már a demokratizálódás felé mutat, amennyiben a kép mérete nem volt többé kizárólagos mércéje a nagyságnak és gazdagságnak. Kik készítették a portrékat? Külföldi vagy külföldet megjárt, elismert művészektől egészen a rajztanár-vándorfestőkig terjedt a kínálat. Basics Beatrix említi a kortársai körében sokra tartott Györgyi Giergl Alajost, aki többször is leírta, mennyire vágyakozott a családja után, amikor heteket, hónapokat töltött portréfestéssel egy-egy nemesi udvartartásban.

A Bartók Béla úti kiállítótérben történelmi személyek tekintenek mindenfelől a látogatóra, lehetnek vagy félszázan, hajadonfőtt, parókásan vagy főkötőben, ahogyan a művész megragadta és egyetlen képbe sűrítette a figurát. A forma kimerevített, a ruha már történelem, bizonyára nagy becsben lehetett a tulajdonosánál, hiszen ahol pénz és igény is volt piktorra, ott kiöltözött az ábrázolt személy az örökkévalóság kedvéért. Reicher Péter egy tiszteletet parancsoló hölgy portréjára mutat, aki a főkötője alól fürkészőn néz vissza ránk.

– Az ilyen több száz éves, szigorú tekintetektől szoktak nehezen elaludni a gyerekek – jegyzi meg félmosollyal a portrétár alapítója –, sokan idegenkednek ezektől a képektől. Évtizedek is eltelnek, mire rájön az örökös: ha az ábrázolt személy nem lett volna, ma ő sem élne. Vannak, akik a kis lakással vagy a lakótelepi környezettel nem tudják összeegyeztetni a családi örökséget. Nem illik a modern környezetbe, mondják, és letétbe helyezik nálunk a képeket. Mi szívesen fogadjuk, megőrizzük, kutatjuk, és publikáljuk is az eredményeket. A Nemzeti Portrétár célja mindenki számára elérhetővé tenni a történelmi arcképeket, legyenek azok bármilyen mostoha körülmények között vagy akár feledésre ítélve magángyűjteményekben, határon túli gyűjteményekben, közgyűjteményekben. Digitális adatbázisunkban jelenleg hétezer-ötszáz portré található, és szabadon kutatható a www.npg.hu honlapon.

Az alapítvány Szvoboda Dománszky Gabriella művészettörténésszel együttműködve 2022-ben tervezi megjelentetni Barabás Miklós életmű-katalógusát. Szeretnék, ha minél teljesebb kiadvány születne, ezért arra kérik a nagyközönséget, hogy akinek tudomása van Barabás-műről, az jelentkezzen a [email protected] címen.

– Polgári kezdeményezésünk apropóul szolgálhat arra is, hogy a családok elmélyüljenek a nagyszülők falán függő vagy a dédszülőktől örökölt és eddig talán figyelemre sem méltatott portréfestmények világában. Munkatársaimmal az elmúlt időszakban csaknem háromszáz hazai és határon túli magyar múzeummal vettük fel a kapcsolatot, aukciósházakat és privát gyűjteményeket is megkerestünk – mondja Reicher Péter. – Jelenleg négyezer-ötszáz tétel van a katalógusban, közülük 2010 műről találtunk képet. Megtudtuk, hogy Barabás Miklós Krisztus a kereszten című oltárképe a zalaistvándi evangélikus templomban látható, és egy Barabás-portré is előkerült a felhívásra Budapest környékéről. Legmesszebbről Kanadából kaptunk hasonló hírt, amely jól mutatja, hogy bárhol a világon felbukkanhatnak a művész alkotásai.

Annál is inkább így van ez, mert Barabás Miklós volt az első magyar festő, aki meg is tudott élni a művészetéből. Kárpát-medence-szerte megfordult, Bukarestben az ortodox rabbitól kezdve a romániai szolgálatot teljesítő orosz katonáig képet alkotott a helyi társadalomról, majd megfestette az erdélyi és felvidéki magyar közösségek kiváló tagjait. Még csak 26 éves volt, amikor Vörösmarty Mihály arcképével berobbant a hazai művészeti életbe, a reformkori magyar portréfestészetben ő lett az etalon, Petőfi Sándortól Liszt Ferencig a legkiválóbbak arcvonásainak megörökítője, a nemzet festője. Hatalmas történelmi örökséget hagyott ránk a képein keresztül.

Vajon a régi arcok szemlélése, tanulmányozása vissza is tudna hatni a modern kori portrék, a szelfik látványértékére? Vagy áthidalhatatlan a különbség, mert a szelfizőnek minden műalkotás csak háttér, díszlet saját arcképe megerősítéséhez? A családi portrénak több rétege van: az ábrázolt személy vizsgálata közben nemcsak a figura, hanem annak környezete, kulturális háttere is kirajzolódik.

Különösen elragadók a képpárok az újbudai galériában – itt egyben tartják a házaspárokat, és megpróbálnak pályázati forrást szerezni a restaurálásukra –, az 1764-es születésű trencséni alispán, Kacskovics Ferenc és hitestársa ábrázata például ugyancsak rászorulna a helyreállításra, egy ilyen mellkép restaurálása nagyjából háromszázezer forintba kerül. A képtár, illetve a katalógus forrásul szolgál történészeknek, levéltárosoknak, családfakutatóknak: ha szólni tudna, mi mindenről mesélhetne Nemes Stróbl Zsigmond tenyérnyi képe az 1700-as évek második feléből? Az ábrázolt úr a Batthyány család körmendi kastélyának gazdatisztje lehetett, és már az öltözete is sokat elárul koráról, hivataláról. Ha majd az arcképe könyvillusztrációként is megjelenik, figyelő tekintete minden bizonnyal életre fogja kelteni azt a sokféle információt, amely mostanáig csak a juhállomány darabszámában testesült meg – vagy véka búzában.

Borítókép: Reicher Péter, a Nemzeti Portrétár alapítója. Pályázati forrást keresnek a képek restaurálására (Fotó: Kurucz Árpád )