Minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapja a magyar hősök emléknapja, amikor mindazokra emlékezünk, akiknek tettei nagyban hozzájárultak a magyar nemzet és a magyar állam fennmaradásához.
A nagy háború idején, 1915-ben báró Ábele Ferenc vezérkari őrnagy a hadműveleti területről írt levelet gróf Tisza István miniszterelnöknek, amely szerint kívánatos lenne, ha az országgyűlés törvényt hozna arról, hogy „az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre […] elesett hőseit név szerint bevési”. Az őrnagy javaslata 1916 végén, Zita királyné közvetítése révén IV. Károly színe elé jutott, s az uralkodó támogatásával 1917 tavaszán a képviselőház elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló, 1917. évi VIII. törvénycikket. E törvénycikk szerint:
mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.
Az emléktáblák, emlékművek felállításával a háború befejezéséig várni kellett, de az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén az antant által gerjesztett összeomlása, a nemzet- és országvesztő forradalmi, vérgőzös téboly időszaka, a román, a cseh–szlovák és a szerb területrablók, a francia megszállók és az 1920. június 4-én reánk kényszerített trianoni békediktátum okozta trauma azok felállítását elodázhatta, de megakadályozni nem tudta.
A bajtársiasság és az elesett bajtársakra való emlékezés e vészterhes időkben is megmaradt, s ennek örök időkre példáját adta a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred. Ezredtörténetük szerint „már 1915-ben elhatározta a tisztikar, hogy az ezred világháborús működését maradandó értékű szoborral örökítteti meg. Ennek a tervét az ezred szobrászművész tagja, Földes Szabó János szolgálaton kívüli főhadnagy elkészítette, és az anyag beszerzése után (…) a szoborterv kivitelét megkezdte. S bár a rendelkezésre álló összeg nagyon szerény volt, többek áldozatkészsége folytán még az összeomlás előtt megtörtént annak felállítása Székesfehérváron, az ezred tisztipavilonjával szemben levő díszes parkban.” A zászló és a dicsőség babérágai felett őrködő oroszlán szobrát 1918. november 17-én (!), az olasz frontot megjárt fehérvári 17-esek hazaérkezésének másnapján avatták fel a Zichy-ligetben (másodjára pedig 1928. június 10-én). Honvédei nevében Sipos Gyula ezredes, ezredparancsnok a beszédében arra kérte a koronázóvárost, hogy őrizzék meg az emlékművet.