Többnyire az I. világháború után hazatért katonákból 1919 áprilisában alakult meg a Rongyos Gárda, amely a lakosság segítségével kirobbantotta a nyugat-magyarországi felkelést. Nekik köszönhető, hogy létrejöhetett az a népszavazás, amely következtében Sopron, a leghűségesebb város és számos környező település hazánk része maradhatott. A résztvevők sorsa azonban üldöztetés és halál lett, nevüket bemocskolták, a nemzet emlékezetéből igyekeztek kitörölni őket. A kezdő képkockák rögtön rá is világítanak minderre. Francia Kiss Mihály kivégzésére 1957. augusztus 13-án – ahogy Domonkos László a filmben fogalmaz: talán nem is egészen véletlenül – a világosi fegyverletétel évfordulóján került sor, méghozzá különösen szadista technikával, egy olyan módszerrel, amely meghosszabbítja a szenvedést. A gárda parancsnokának végső nyughelyén, a Rákoskeresztúri sírkert 301-es parcellájánál az író-publicista már arról beszél, hogy a temetőben felállított emlékfalon kezdetben Francia Kiss Mihály neve is szerepelt, azonban később eltűnt onnan.
A közvélemény nemhogy a kivégzés módjáról, de a felakasztott hős kilétéről, sőt a Rongyos Gárda tevékenységéről is vajmi kevés ismerettel rendelkezik. Domonkos László szerint a magyar történelem bizonyos részeit félremagyarázták vagy agyonhallgatták, ezért számtalan fehér folt keletkezett a nemzeti emlékezeten. Ide tartozik a Rongyos Gárda története is, amely Harcsa Béla alkotásának köszönhetően most bekerülhet a köztudatba. A sort azonban sokáig folytathatnánk. Ezekben az időkben az ellenállásban szintén hasonló szerepet játszott a Kratochvil Károly vezette Székely Hadosztály, és ha lehetőség kínálkozott volna rá, Sopronhoz hasonlóan ma a leghűségesebb város lenne Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka és a többi, hiszen ellenállás nagyon sok helyen volt – tájékoztatott az író-publicista, aki a film utazó riportereként a nyugat-magyarországi felkelés különböző helyszíneit bejárva szólítja meg a filmben szereplő helyi és országos szakértőket, valamint leszármazottakat, köztük Francia-Kis Georginát, aki elmesélte, hogy még a középiskolában is atrocitások érték a neve miatt.
A két világháború között a magyar történetírás hazafiaknak nevezte a gerillacsapat tagjait, tevékenységüket pedig szabadságharcként emlegette – tudhattuk meg Botlik Józseftől, aki azt is elárulta, hogy a ’45 utáni kommunista időkben azonban átvették az osztrákok által használt „bandita” minősítést itthon is.
Még a ’80-as években is jelentek meg olyan tanulmányok a felkeléssel kapcsolatban, amelyekben banditákról írnak
– fogalmazott a történész, aki a 2008-ban napvilágot látott Nyugat-Magyarország sorsa 1918–1921 című könyvében hosszú idő után először nevezte hazafiaknak a gárdistákat.
A kultúra eszköztára szolgál egyedül arra, hogy a nemzeti közgondolkodásba, az emlékezetbe be tudjuk emelni azokat a hősöket, akik a cselekvő hazaszeretetet választva kezükbe vették a saját sorsukat
– hívta fel a figyelmet Hatzmann Róbert. Mint mondta, azok az információk, amelyek rendelkezésre állnak a beszélgetésen is jelen lévő szerzők, valamint a filmben megszólaló szakértők munkásságának köszönhetően, elegendők ahhoz, hogy a különböző művészeti ágak ihletet meríthessenek belőlük. A magyar kultúrpolitikának azonban el kell döntenie, hogy felvállalja-e ezt a fajta cselekvő hazaszeretettel, honvédelemmel történő azonosulást.
A fikciós elemek még közelebb hozzák az eseményeket a nézőhöz.
Francia Kiss Mihály és Héjjas Iván szerepeiben Ferencz Bálint és Bródy Péter színművészek láthatók. Többek között ők voltak azok a nemzeti hősök, akik a felfoghatatlan háborús veszteségek és az országcsonkítás ellenére is képesek voltak bátran cselekedni. Harcsa Béla nekik állít emléket filmjében. Mint mondta, Trianon századik évfordulója kapcsán nem a traumára és a felfoghatatlan fájdalomra, hanem az egyik legszebb és legeredményesebb szabadságharcunkra kívánta felhívni a figyelmet és azokra az emberekre, akik különösebb felhatalmazás nélkül harcba szálltak az ország érdekeiért, és akár meg is haltak érte. A film megemlékszik Baracsi Lászlóról, aki életét vesztette a harcok során.
Ők nem az apátia, a búsongás hívei voltak, hanem készek voltak bármelyik pillanatban az életüket adni a hazáért
– fejtette ki a rendező, majd Horthy Miklós kormányzót idézte, aki visszaemlékezéseiben a soproni népszavazás jelentőségét önmagán túlmutatónak nevezi, mivel hatására felébredt a békés revízió reménye, és „a Magyarország köré font börtönfalakon megnyílt az első rés”.
A film körüljárja az önszerveződő gerillacsapat megalakulásának okait is, amelyekbe szintén a szakértők avatnak be. A bemutatót követő kerekasztal-beszélgetés során pedig már Babucs Zoltán emlékeztetett, hogy az I. világháborút követően a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka következett be, amikor Károlyi Mihály került hatalomra kormányával, amely tulajdonképpen kicsavarta a fegyvert a magyar katonák kezéből. Linder Béla tüzérkari ezredes, a Károlyi-kormány hadügyminisztere a Parlament lépcsőjén üvöltötte, hogy nem akar soha többé katonát látni
– emlékeztetett a hadtörténész, aki úgy véli, számos hibát elkövetett ez a kormány, de a legnagyobb mégis az volt, hogy a döntő pillanatban, amikor még volt katonánk és fegyverünk is, meg sem kísérelte megvédeni a szentistváni határokat. Hetzmann Róbert szerint Károlyi Mihály tette felért egy tettleges hazaárulással.
Volt egy kritikus történelmi pillanat, amikor nem lehetett mást tenni, csak az országot megvédeni, ennek pedig éppen az ellenkezője történt
– fogalmazott a Patrióták elnöke, aki szerint harminc évvel a rendszerváltozást követően ideje elkezdeni beszélni azokról a hőseinkről, akik az ország védelmét megpróbálták elvégezni önszerveződéssel, a saját eszközeikkel az akkori illegitim kormány helyett.
További részleteket a filmmel kapcsolatban ITT olvashatnak.
