A XIX–XX. századi magyar történeti kultuszok címmel meghirdetett tanácskozás során összesen tíz előadást hallhattak az érdeklődők. Többek közt Deák Ferencről, Bocskai Istvánról, II. Rákóczi Ferencről, Apponyi Albertről, a két Andrássy Gyuláról, Klebelsberg Kunóról, Rákosi Mátyásról vagy a „kommunista héroszokról” beszélt Drócsa Izabella, Kincses Katalin Mária, Hermann Róbert, Lajtai László, Kovács Kálmán Árpád, Hollósi Gábor, Anka László, Ligeti Dávid, Ujváry Gábor és Bertalan Péter.
Szakály Sándor főigazgató köszöntésével kezdődött a konferencia, amelyről – mivel ezen a linken bármikor megtekinthető – csak a legérdekesebb gondolatokat hoztam el ide. Kincses Katalin Mária például arra emlékeztetett, hogy a XVIII. században végre alaposan megváltozott hőseink karaktere. Korábban mitikus alakok, jobbára szentek, esetleg antik héroszok jelenítették meg a társadalom számára fontos erényeket. A romantika, no és persze az iparosodás azonban gyökeresen átalakította a kultuszok tartalmát. A XIX. századtól kezdve az erényeket nem mitikus alakok jelenítik meg, hanem konkrét személyek, hadvezérek, politikai, közösségi vezetők. És ezzel ezek a héroszok, az adott közösségek hősei lesznek, a nemzeti, közösségi identitás részeivé válnak, építve, bővítve, erősítve a közösség önazonosságát.
Ligeti Dávid arra hívta föl a figyelmet, hogy a nagy emberekhez kötődő kultuszépítés nemcsak a romantika egyéniségideáljaival, zsenifelfogásával függ össze, hanem azzal is, hogy a széles körű iparosodás, a technika fejlődése feltette a kérdést, milyen szerepe van a világban az embernek, milyen szerepe van a történelemben a vezéreknek.
Magyarországon József nádor volt az első politikus, akinek emlékét törvényben is megörökítették. Halála napán egyébként bizottság is alakult, hogy a legmagyarabb Habsburgnak szobrot állíttasson. Ugyanebben az időben, azaz a XIX. század második felében jelent meg a személyi kultusz kifejezés is. Németből vettük át, s eleinte személyes kultusz formában használtuk.
A nádor emlékezetét azonban elhomályosította mindaz, ami halála után következett. A legfontosabb, legerősebb és legösszetettebb nemzeti kultuszaink – Hermann Róbert előadása szerint – a negyvennyolcas forradalomhoz és szabadságharchoz kötődnek. Önálló kultusza van március 15-nek mint nemzeti ünnepnek, Kossuthnak, akinek alakját azóta sem tudta senki megelőzni a nemzeti panteonban, Petőfinek, akinek személyéhez a legerősebb irodalmi kultuszunk kapcsolódik, akinél a költői szerep és a személyes sors összefonódik, és végül önálló kultusza van a vértanúknak, az ártatlanul kivégzett honvédtábornokoknak és Batthyány Lajos miniszterelnöknek. A negyvennyolcas kultuszkör a történész szerint két okból ilyen erős. Egyrészt szinte minden család érintett volt a küzdelmekben. Mindenhol lehetett egy honvéd, egy nemzetőr, vagy valami hasonló alak, aki részt vett az eseményekben. Másrészt viszonylag közeli történelmi élményről van szó. A családi legendáriumokban a negyvennyolcas dédpapák alakja még föl-föl bukkan. És – tette hozzá a történész – egyetlen eseménynek nincs ilyen gazdag irodalmi feldolgozása. Nincs olyan valamirevaló magyar író, aki legalább egy verset, regényt, elbeszélést ne tett volna le az asztalra.Az emlékezetpolitikát azonban újra és újra módosítja az aktuális világ, így a kiegyezést követő időszakban az akkorra már kialakult nemzeti kultuszkör is kiszélesedett. Lajtai László számolt be arról, hogy Deák Ferenc ugyan igyekezett távol maradni a napi politikáról, halála után mégis ő lett a kiegyezés kultuszfigurája. Nagyszabású temetést, majd hamarosan kapott, bekerült a tankönyvekbe és megjelent a történelmi képes albumokban. A történész szerint a Deák-kultusszal a Kossuth-kultuszt próbálta ellensúlyozni a dualizmus politikai elitje. Hasonló szerepet játszott a század vége felé Andrássy Gyula is. Ő egyenesen lovas szobrot kapott (az első ilyen alkotást a fejlődő Budapesten).
