1477 nyarán a Győrben egy megközelítően 17 000 főnyi magyar haderő gyűlt össze. A jelentős haderő élén maga a király, Hunyadi Mátyás, valamint Jan Zeleni állt. Az uralkodó nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy fegyveres erővel bírja jobb belátásra III. Frigyes császárt, aki nyíltan támogatta a cseh ellenkirályt, Jagelló Ulászlót, s június 10-én Mátyás ellenében a cseh választófejedelmi méltóságba is beiktatta. Mindez még jobban elmérgesítette a Beckensloer János esztergomi érsek Frigyeshez szökése miatti, amúgy is felettébb elmérgesedett viszonyt. A magyar király nem nézhette tétlenül mindezt, s ezért – Bonfini szavaival élve – „az Üdvösség hetvenhetedik évének elején, ezernégyszáz fölött, felszerelte seregét, s ellátta mindennel, ami a hadakozáshoz szükséges”, majd nyugat felé, Bécs ellen indította csapatait. A seregben a királyság haderejének színe-java képviselte magát, szintén Bonfinitől tudjuk, hogy:
A királyt sok főúr követte. Mindenekelőtt Zápolyai István szepesi gróf, mindenkoron igen kipróbált hűségű és vitézségű férfiú, ki ezer páncélost és ötszáz könnyű lovast hozott magával.
„Továbbá könnyű lovassággal Kinizsi Pál; Bánfi Miklós, Zelena, Jaksics, Dóczy Péter és Imre portyázó kapitányok; meg a féktelen erejű és állhatatos Lupuj despota, akit úgy említenek, hogy mindig nagyon hűséges volt a királyhoz. Továbbá a csodás vitézségű és vakmerő Drach Bertold, ki sohasem távozott el a király oldala mellől. Nem hiányzott a restséget nem ismerő, atyja vitézségétől el nem fajzott Újlaki Lőrinc herceg sem; a délvidékiek tekintélyes serege kísérte; a király mindig fiaként bánt vele, ő sem mozdult el lépésnyire sem mellőle.”
Frigyes és Ulászló sem tétlenkedett, az újdonsült cseh választó jelentős sereggel vonult a császár megsegítésére. A háborúzók legnagyobb ellenfele, a pénzhiány viszont rövidesen visszatérésre kényszerítette a Jagelló uralkodót, sőt zsoldosai egy része egyenesen Mátyás király seregéhez csatlakozott.
Mivel a császár nem volt felkészülve Mátyás megállítására, a magyar csapatok viharos gyorsasággal törtek előre, s elfoglalták Klosterneuburg, Sankt Pölten és Tulln várát is, valamint a bécsi Duna-hidat, a délszláv huszárok pedig már Linz környékét prédálták.
A könnyűlovasok megjelenése nem kis rettegést váltott ki a helyi lakosságból, ugyanis Bonfinitől tudjuk, hogy „a könnyűfegyverzetű rácok gyors lovaikon hamarosan erőt vettek az innenső Ausztrián; bekalandozták az egészet. Szabadosságuk több volt mint ellenségeskedés: mindent elrabolnak, falvakat gyújtogatnak, kegyetlenkednek gyermekekkel és öregekkel, férfiakkal és nőkkel. Akit találnak, megölik; vérontásban gyönyörködnek, nem ejtenek foglyot. Úgy vélik, annál nagyobb hasznot hajtanak, minél nagyobb vérengzéssel dúlnak. Tűzzel-vassal pusztítanak, templomokat fosztogatnak s embertelenségükben nem ismernek sem istent, sem embert. A tartománybéliekben szerte oly rémület támadt, hogy a környéken fekvő helységek önként ajánlották fel meghódolásukat.”
Mindennek hatására a császár kénytelen volt békét kérni, s a római Szentszék követeinek közvetítésével végül 1477. december elsején ratifikálták a gmunden-klosterneuburgi szerződést (magyar részről Kloster/Korneuburgban, a császár részéről pedig Gmundenben került sor az aláírásra). Ennek értelmében Frigyes császár beiktatta Mátyást a cseh királyi és választófejedelmi méltóságba, valamint 100 000 forintot ígért annak fejében, ha a magyar csapatok elhagyják a megszállt tartományait.
Mátyás e hadjárata így összességében fényes és látványos sikerrel végződött, ám a béke nem hozta el a hosszú fegyvernyugvás időszakát, s pár év múlva újra kiújultak a harcok az osztrák hadszíntéren.
A szerző Kanász Viktor, a Magyarságkutató Intézet tudományos segédmunkatársa.
Az eredeti írás Amikor a magyar huszárok Linz alatt prédáltak. A gmunden-klosterneuburgi szerződés története címen olvasható a Magyarságkutató Intézet oldalán.
Borítókép: Frigyes császár (Wikimedia Commons)
