A Földön évente mintegy 160–170 millió tonna timföldet termelnek, az évek során felhalmozódott vörösiszap mennyisége mára több milliárd tonnára becsülhető.
A vörösiszap felfogható betontárolókban, amely bár olcsó, de veszélyes tárolási mód:
egy ilyen tározó meghibásodása okozta az ajkai vörösiszapömlést.
A korszerűbb, de drágább megoldás során a vörösiszapot szűrés után kiszárítják, ezután homokkal fedik, hogy megvédjék a széltől. E lehetőség veszélye a felporzás, amikor a száraz, lúgos kémhatású port elviszi a szél.
Ahhoz, hogy a vörösiszapban található értékes komponensek elérhetővé váljanak, a massza lúgos kémhatását semlegesíteni kell megfelelő mennyiségű sav hozzáadásával.
A vörösiszap összetevőinek döntő hányada ballaszt, nem reagál a savakkal, van azonban az alkotóelemeinek egy olyan csoportja, amely vízzel érintkezve lúgos kémhatást eredményez.
A szegedi kutatók célja az volt, hogy meghatározzák, mennyi savat és milyen ütemben kell az adott összetételű vörösiszaphoz adagolni a semleges kémhatás eléréséhez.
A semlegesítés kritikus része az időzítés, ha túl gyorsan adagolják a savat, akkor az iszap lassan visszacsúszik a lúgos kémhatásba. Ezt a „visszapattanási reakciót” régóta ismerik a kutatók, de megnyugtató magyarázatot nem tudtak rá adni, így kivédeni sem voltak képesek azt. A szegedi szakemberek úgy vélik, a savval reagáló komponensek közül sikerült megtalálnunk azt az egyet, amelyik ezért a furcsa jelenségért felelős.
A SZTE kutatócsoportjának részvételével két éve zajló projekt – amelynek folytatásához a napokban kaptak további három évre támogatást – célja lehetővé tenni a vörösiszap felhasználását másodlagos nyersanyagként. Az alumíniumipari együttműködés során a kutatócsoport több tudományos eredményt is szolgáltatott partnere számára, ezenfelül számos tudományos publikáció, valamint két doktori értekezés készül a témában.
