– Már gyermekként is nagyon erősen élt bennem egy hiány, nagyapám, Rényi Tamás hiánya, aki még a születésem előtt meghalt. Mindig olyan érzésem van, mintha még mondott volna valamit, mintha valaki a szavába vágott volna, hogy félbehagyta az életét, amikor 51 évesen mennie kellett – kezdi Baska Barbara, akiről nyugodtan állíthatnánk, szerencsés csillagzat alatt született. Többgenerációs művészcsaládban felnőni azonban nem csak kiváltság, kemény munka, önismeret és komoly felelősség az, hogy mihez is kezdünk a tehetségünkkel.
Üres falak
– Nálunk otthon nem voltak üres falak, mindenhol a szüleim alkotásai voltak, minden centit ki kellett érdemelni. Azt éreztem, hogy az ő művészetük mellett nehéz lenne megszólalnom. Meg kellett vívnom magamban azt a harcot, hogy ki merjem adni a hangomat. Emlékszem arra az érzésre, amikor gyerekként a szobámban először nem édesanyám vagy édesapám valamelyik festménye, hanem a saját plakátom került ki. A csopaki nyaralónkban pedig csak sok-sok év után, fiatal felnőttként mertem megkérdezni, hogy a kisszoba falai, ahol aludtam, lehetnek-e üresek? A szüleim képei ugyanis nagyon erősek, őszinték, annyi érzelem van bennük, hogy csak az üres falak között tudtam pihenni, visszatalálni magamhoz – vallja meg.
A 39 éves művésszel egy kávézóban találkozom, sietve érkezik, vele van kisebbik fia, a kilenc hónapos Lex is, aki babakocsijából felügyeli a beszélgetés menetét. A grafikus, operatőr, filmrendező, tanár és édesanya mindig mozgásban van, kivéve, ha épp az intenzív osztályon fekszik. – Sűrű volt a tavalyi nyár, hét hónapos terhes voltam, amikor elkaptam a koronavírust, majd balesetet szenvedtem, végül meg kellett műteni az epémet. A Covid miatt viszont a tüdőm kis híján feladta, és kórházba kerültem – sorolja, mintha valaki másnak a története lenne, majd tart egy kis szünetet, és aztán mégis beleengedi magát az érzéseibe.
Igazából nagyon féltem, de nem mertem tudomást venni róla, pedig Lex és én is veszélyben voltunk. Amikor a telefonommal fotóztam a környezetem és magamat, láttam, hogy szürkébb vagyok a kelleténél, de elsütöttem magamban egy poénként, hogy biztos rosszak a fények. Egyetlen versben sem szerepel ez a félelem vagy a baba, Lex, mert valamiért azt gondoltam, ha valamiről nem beszélek, akkor a baj is elkerülhet
– mondja. A hitről, a reményről és a kórházi dolgozókról viszont beszélt, méghozzá haikuk formájában. – Édesanyámmal így kommunikáltam, nem megírtam, hogy éppen mi történik velem, hanem írtam egy haikut. Azt éreztem, hogy ez csak jön belőlem. Egy alkalommal, amikor a CT-ben feküdtem, folyamatosan ismételgettem magamban a verset, el ne felejtsem, és addig sem azon aggódtam, hogy a babával együtt fekszem a CT-ben – idézi fel.
A versekből pedig kötet lett, egészen pontosan egy hálakönyv, a Deus ex machina, amely tavaly decemberben jelent meg. A rövid, de annál beszédesebb sorokkal az orvosok munkája előtt szerette volna kifejezni háláját, és persze erőt adni azoknak, akik hozzá hasonlóan, kiszolgáltatottá váltak egy felsőbb erőnek. Sétálni megyünk, hogy a nyolc hónapos Lex kipihenhesse a délelőtt fáradalmait. A belváros árnyas fái alatt végül békességre lel, nyugalma ragadós, perceken át némán sétálunk.
Légy férfi, Barbara!
– A halált követő csend, az ebből fakadó hiány mindig része volt az életemnek – töri meg a hallgatásunkat Barbara, és újra anyai nagyapjáról, Rényi Tamásról kezd mesélni. – Nagyapám halála egész életemben arra sarkallt, hogy nyomot hagyjak a világban még azelőtt, hogy az véget érne. Hogy úgy éljek és alkossak, hogy ha ma meg kellene halnom, akkor azt tudjam mondani, elégedett vagyok. Minden döntésemet, minden elfogadott munkát, minden egyes igent átsző a nagyapám félbehagyott élete. Folyton arra keresem a választ, vajon elég-e ez, amit letettem az asztalra? – teszi fel a kérdést, de rögtön azzal folytatja, még nem szívesen menne, túl sok a dolga és gondolata van az életről, meg persze a két kisfiát is szeretné felnevelni, abban viszont biztos, hogy nagyapja, Rényi Tamás biztosan lebeszélte volna a filmezésről.
Mint mondja, ő mindent a szívére vett, nem csoda hát, hogy egy szívroham ragadta el. – Ha valaki, akkor ő tudja, mennyire küzdelmes ez a pálya, számos filmjét nem engedték lejátszani vagy át akarták vágatni, ő persze nem az a megalkuvó típus volt – mondja, majd bevallja, nagyapja aggodalmai nem lettek volna alaptalanok. Barbara ugyanis két végén égette a gyertyát, miután bekerült a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, párhuzamosan a Képzőművészeti Egyetemen is tanult, amit a szíve bánt leginkább.
– Akkoriban nagyon sok teher és egy hordozható EKG volt rajtam, mert szívritmuszavarom volt. Gyakran eszembe jutott nagyapám, hogy vajon mit mondana, de én csak rohantam tovább, egyik helyről a másikra. Amikor annak idején a tanárom, Máthé Tibor operatőr csak annyit mondott, „Légy férfi, Barbara” – tudtam, igaza van, mert ez a szakma valóban nem a nőkre lett szabva. Bírni kell – mondja, majd megállunk egy játszótér előtt. Barbara szemei csillogni kezdenek, ujjait rákulcsolja a játszótér vaskapujára. Mosolya körbeér az arcán. Kiderül, nagyobbik fia, Leon itt van, az óvodai csoportjával épp egy mászóka tetejéről kiabálnak nagyon fontos dolgokat egymásnak. Hagyom elveszni a pillanatban, aztán megkérdezem, anyai bűntudata van-e?
– Ha csak itthon lennék velük és nem dolgoznék, csak hetven százalékban lennék önmagam, kell az a harminc százalék, amitől kerek lesz a világom. Talán túl sokat dolgozom, de igyekszem bevonni őket mindenbe, mert ezek által is kapcsolódunk egymáshoz, a nagyobbik fiam gyakran ott ül mellettem, képet szerkesztünk, szinkronizálunk, eljön a forgatásokra. Ha nem lesz belőle művész, akkor is érteni fogja, hogy az alkotásnak értéke van. Ha már ennyit megért ebből a világból, elégedett lehetek – feleli, miközben tekintete még mindig a nagyobbik fiát követi.
Metamorfózis
A sétánk és a játszótéri kitérő után Barbara otthonába megyünk, mert eszébe jut, hogy egy e-mailt el kell küldenie. Épphogy beteszem a lakásba a lábam, mégis úgy érzem, hátrébb kell lépjek egyet: az édesanyja, Rényi Katalin egyik festménye fogad, amiről nem túlzás azt állítani, lélekig hatoló. A többgenerációs művészlakás tele van friss és időtlen alkotásokkal, régi és még régebbi fotókkal, már értem, miért mondta Barbara, hogy szülei munkássága teljesen eltérő volt, emberként mégis tökéletesen össze tudtak fonódni. Édesapja geometrikus absztrakt és vonalas ábrázolását édesanyja lágysága ölelte körbe negyvenévnyi házasságban. – Ha csak fikarcnyit is örököltem abból a kitartásból és energiából, ami édesanyámat jellemzi, akkor már szerencsésnek mondhatom magam – mondja büszkén, majd leül a számítógép elé és nagyot sóhajt.
Megtudom, a filmrendezőnek van még egy vágya: egy múltbéli seb begyógyítása, amelyet valójában nem rajta ejtettek, mégis viseli annak hegét. – Szeretném, ha ezek a terhek, amelyek láthatatlanul szövik át a család életét, megnyugvásra lelnének bennem és a gyermekeimben is. Hónapok óta egy dokumentumfilmen dolgozom, amely édesapám, Baska József festőművész gyerekkori történetét és egyben traumáit dolgozza fel. Az ő története ezúttal nem a művészetéről szól, hanem arról, hogyan menekül egy tizenegy éves kisfiú három kistestvérével és szülei oldalán egy szénásszekéren Magyarországra a Benes-dekrétumok miatt, mert magyarnak vallották magukat. Arról, hogy amíg az egykori Csehszlovákiában azért verték meg, mert magyarul szólalt meg, míg itt, Magyarországon amiatt bántották, mert palócosan beszélt. Olyan sokszor mesélte el édesapám ezt a tragikus történetet, hogy a részemmé vált, mintha az én gyerekkori történetem lenne.
Aput egy nagyon jókedvű, vicces, tehetséges, jó tanárnak, jó művésznek, jó apának, férjnek ismertem meg, de nem értettem soha ennek az egésznek a fájdalmát és az eredőjét, ami miatt ezt a „megverték a Baskát, csak mert magyarul beszél” történetet nagyon sokszor el kellett mesélnie. Ahogy leforgattam a filmet, számomra is a végén állt össze és derült ki, hogy min ment keresztül, hogy ő valójában egy hős volt, hiszen nem törvényszerű, hogy egy tizenegy éves fiú képes arra, hogy megszervezze a szülei nélkül a szökését a testvéreivel együtt. Ez nem múlik el nyom nélkül
– mutat rá. Az otthonukból menekülni kényszerülő Baska család végül Diósgyőrben telepedett le, ahol viszont a nincstelenséggel kellett szembenézniük. A határon túl ugyan jól éltek, a szökés napján azonban fel kellett tenniük maguknak a kérdést: mi fér el egy szekéren?
– Négy gyermek és néhány fénykép, ez minden, amit magukkal hoztak. Ezt a történetet nem csak édesapám vitte egy életen át magával, ez a transzgenerációs trauma nagyon sokakat érint. Édesapám írással, történetmeséléssel és a művészetével dolgozta ki magából, én pedig ezzel a dokumentumfilmmel szeretném feldolgozni. Sok családnak viszont nincs erre lehetősége, nem tudják, hogyan vagy milyen módon dolgozzák fel, vagy nem is beszélnek róla – összegez Baska Barbara, majd azzal zárja:
– A művészet felelősség, hiszen a munkánk hatással van az emberekre, a kollektivitásra. Apu mindig így fogalmazott, hogy ha van valami trauma, azt be kell fogni a vitorlába, azzal együtt kell dolgozni. Hiszem, hogy a családom és ezáltal az én traumáim feldolgozása a művészet által valaki másnak is oltalmat jelent majd. Bízom benne, hogy amint elkészül a film, megnyugvást talál ez a történet bennem és azokban is, akiknek a felmenői érintettek ebben.
