Besúgók, tartótisztek, dossziék – megrázó ügynöktitkok

Több mint három és fél évtized telt el a kommunista diktatúra bukása óta, az állambiztonsági iratok nyilvánosságának kérdése mégis újra és újra napirendre kerül. Az egyik oldalon a történelmi igazságtétel, a megfigyeltek jogai és a múlt megismerésének igénye áll, a másikon a személyiségi jogok, a nemzetbiztonsági szempontok és a hiányos iratokból levonható téves következtetések veszélye. A vita mögött azonban egy ennél is fontosabb kérdés húzódik: valóban megismerhető-e a pártállami diktatúra működése, ha csak az informátorok nevét kutatjuk, miközben a teljes hatalmi gépezet szerepe háttérben marad? Összeállításunkban erre is választ adunk, illetve felidézzük a rendszerváltás óta nyilvánosságra került fontosabb ügynökbotrányokat, az alaptalan vádaktól a beismerésekig.

Az ügynökakták teljes körű nyilvánosságra hozatala a rendszerváltás óta visszatérő politikai és társadalmi vita tárgya Magyarországon. Fotó: Bach Máté

A III/III. a belső politikai elhárításért felelt. Az állampárt által ellenségesnek vagy veszélyesnek tekintett személyek, csoportok és kezdeményezések megfigyelése tartozott a feladatai közé. A cél nem pusztán az információgyűjtés volt: a szervezet a politikai vezetés által kijelölt veszélyek megelőzésében, az ellenzéki kapcsolatok feltérképezésében és egyes közösségek bomlasztásában is szerepet játszott.

A III/I. ezzel szemben a külföldi hírszerzést, a III/II. a kémelhárítást végezte. A III/IV. a katonai elhárításért, a III/V. pedig a megfigyeléshez szükséges operatív-technikai eszközök alkalmazásáért és biztosításáért felelt.

A központi csoportfőnökségek alatt osztályok, alosztályok és más szervezeti egységek működtek. A területi állambiztonsági szervek a megyei és budapesti rendőri struktúrához kapcsolódva végezték munkájukat. Az irányítás felülről lefelé haladt, az információ pedig jelentések, összefoglalók és értékelések formájában jutott el a vezetőkhöz. Mindez azt jelenti, hogy a diktatúra megfigyelőrendszerének történetét nem lehet pusztán az ügynökök névsorával azonosítani.

A tartótiszt és a hálózati személy

Az állambiztonsági munka egyik alapvető szereplője a hivatásos operatív tiszt volt. Ő az állami szervezet alkalmazottjaként, szolgálati rendben végezte feladatait. Az operatív tisztek között voltak olyanok, akik személyesen tartották a kapcsolatot a beszervezett informátorokkal. Őket nevezte a köznyelv tartótiszteknek.

A tartótiszt találkozókat szervezett, feladatokat adott, átvette a jelentéseket, ellenőrizte az információkat, és értékelte a hálózati személy munkáját. A beszervezett ember tehát nem önállóan működő szereplő volt: tevékenysége egy irányított, adminisztrált és ellenőrzött rendszerbe illeszkedett. A hálózati személyek között több kategória létezett. Az elnevezések és a besorolási szabályok idővel változtak. A hetvenes évek szabályozása megkülönböztette a titkos munkatársat, a titkos megbízottat és az ügynököt.

A titkos munkatárs a rendszer meghatározása szerint kipróbált, megbízható, összetettebb feladatokra is alkalmas hálózati személy volt. A titkos megbízottat a szabályzat elvi meggyőződés alapján együttműködő személyként írta le. Az ügynöki kategóriába ezzel szemben olyan személyek kerültek, akiknek együttműködését kompromittáló adatokkal vagy anyagi érdekeltséggel érték el. Ezek természetesen az állambiztonság saját besorolásai voltak. Nem feltétlenül tükrözték pontosan az érintettek tényleges motivációit.

Léteztek rezidensek is, akik meghatározott körben más hálózati személyek tevékenységét foghatták össze. A hivatásos állományban pedig különleges szerepet töltöttek be a szigorúan titkos, úgynevezett SZT-tisztek. Ők a szolgálat alkalmazottai voltak, de valódi feladatukat civil munkahely vagy fedőbeosztás takarta.

Ez a különbség az ügynökviták egyik lényeges pontja. Egy hálózati informátor és egy hivatásos, fizetést kapó, titkos állambiztonsági tiszt nem ugyanazt a szerepet töltötte be, még ha mindketten részt is vehettek a megfigyelőrendszer működtetésében.

Hogyan lett valakiből ügynök?

A beszervezés sokféleképpen történhetett. Az állambiztonság kiválasztott egy személyt, akit kapcsolatai, munkahelye, társadalmi helyzete vagy információs lehetőségei miatt alkalmasnak tartott az együttműködésre. A megkeresést megelőzhette környezettanulmány, személyes adatok gyűjtése és az illető sebezhetőségének feltérképezése. Egyeseket politikai meggyőződésük, másokat karrierlehetőség vagy anyagi előny ösztönzött. Voltak, akiket fenyegetéssel, zsarolással vagy más nyomásgyakorlással próbáltak együttműködésre bírni.

A beszervezés után a hálózati személy rendszerint fedőnevet kapott. A kapcsolattartás titkos találkozókon történt, a jelentéseket pedig írásban vagy szóban adhatta át. A tiszt az információkat rögzítette, értékelte és továbbította. A folyamatot dossziék dokumentálták. A beszervezési, úgynevezett B-dosszié a hálózati személy bevonásával kapcsolatos anyagokat tartalmazta. Az M-dossziéban a hálózati munkával kapcsolatos jelentések és értékelések gyűlhettek össze. A nyilvántartás fontos eleme volt a köznyelvben hatos kartonként ismert adatlap is.

A megfigyeltekről különféle operatív dossziék készültek. Ezekben nemcsak a hálózati jelentések szerepelhettek, hanem lehallgatások, levélellenőrzések, megfigyelések és más információszerzési módszerek eredményei is.

A rendszer működéséhez konspirált lakások, titkos találkozóhelyek, fedőintézmények és technikai eszközök is hozzátartoztak. A politikai rendőrség tehát nem csupán információkat gyűjtött, hanem kiterjedt adminisztratív és technikai infrastruktúrát tartott fenn.

Nem elég egyetlen karton

Az ügynökakták nyilvánosságáról szóló vita egyik legnehezebb kérdése az iratok bizonyító ereje. Egy nyilvántartó karton fontos történeti forrás lehet, de önmagában nem feltétlenül ad teljes képet arról, hogy az illető milyen körülmények között került kapcsolatba az állambiztonsággal, vállalt-e tényleges együttműködést, készített-e jelentéseket, vagy milyen következményekkel járt a tevékenysége.

Az is előfordulhatott, hogy valakit beszervezési céllal nyilvántartásba vettek, de az együttműködés nem valósult meg. Más esetekben az iratok hiányoznak, vagy csak közvetett dokumentumok maradtak fenn. Éppen ezért a történészi vizsgálatban különös jelentősége van a különböző források összevetésének. Egy karton, egy jelentés, egy tiszti értékelés és egy megfigyelt személy visszaemlékezése együtt sokkal többet mondhat, mint bármelyik önmagában.

A nyilvánosság hívei szerint mindez nem indok az iratok visszatartására, hanem éppen a széles körű hozzáférés mellett szól. A korlátozások támogatói viszont arra figyelmeztettek, hogy a hiányos dokumentáció alapján könnyen születhetnek megalapozatlan, emberek jó hírnevét sértő következtetések.

A Duna-gate-től az átvilágítási törvényig

Az állambiztonsági múlt ügye már a rendszerváltás pillanatában politikai botránnyá vált. Az 1990 elején kirobbant Duna-gate-ügy során kiderült, hogy az állambiztonság a politikai átalakulás idején is folytatta ellenzéki szervezetek megfigyelését, és iratmegsemmisítések is történtek. A botrány megmutatta, milyen súlyos kérdés, hogy a régi rendszer titkosszolgálati dokumentumai kinek az ellenőrzése alatt maradnak.

A demokratikus Magyarország első éveiben az átvilágítás került előtérbe. Az 1994-ben elfogadott törvény meghatározott közéleti tisztségviselők múltjának ellenőrzését írta elő. Ez azonban nem jelentette az állambiztonsági iratanyag általános nyilvánosságát. A szabályozás később módosult, az átvilágítandók köre bővült, de a magyar modell alapvetően különbséget tett a közszereplők ellenőrzése, a történeti kutatás és a dokumentumok mindenki számára történő közzététele között.

A vita így két irányban folytatódott. Az egyik kérdés az volt, hogy viselhet-e közhivatalt olyan ember, aki titokban együttműködött a pártállami állambiztonsággal. A másik pedig az, hogy az állampolgároknak joguk van-e az egész megfigyelőrendszer dokumentumait megismerni. A két kérdés összefügg, de nem azonos.

Medgyessy Péter volt szocialista miniszterelnökről 2002-ben derült ki, hogy a pártállami állambiztonság D–209-es fedőszámú, szigorúan titkos tisztjeként szolgált. Forrás: Facebook

A D-209-es miniszterelnök

Az ügynökkérdés 2002-ben vált ismét súlyos politikai üggyé, hiszen nem sokkal a kormányváltás után nyilvánosságra került Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök korábbi, D–209-es fedőszámú szigorúan titkos tiszti múltja. Az ügy nem egyszerű ügynöktörténet volt. Medgyessy a hivatásos állambiztonsági állományhoz tartozó SZT-tisztként szerepelt a dokumentumokban, ami lényegesen eltér a beszervezett hálózati személy státuszától.

A botrány a politikai felelősség és a nyilvánosság kérdését egyszerre vetette fel. Felmerült, hogy a választók előtt ismertnek kell-e lennie egy vezető politikus ilyen múltjának, illetve miért csak kiszivárgott iratokból derülnek ki a korábbi állambiztonsági kapcsolatok.

A Medgyessy-ügy egy másik problémát is megvilágított: amíg az iratok egy része nem hozzáférhető, addig az állambiztonsági múlt politikai fegyverként is felhasználható. A szelektív nyilvánosság könnyen azt eredményezheti, hogy egyesek múltja ismertté válik, másoké pedig rejtve marad.

Széles körű nyilvánosság: érvek és ellenérvek

A történeti feltárás egyik legfontosabb fordulópontja a Kenedi János vezette szakértői bizottság munkája volt. A 2007-ben létrehozott testület azt vizsgálta, milyen állambiztonsági dokumentumok maradtak a levéltárakon kívül, miért nem kerültek át a történeti kutatást szolgáló intézményekbe, és hogyan lehetne szélesíteni a hozzáférést. A 2008-ban elkészült jelentés súlyos megállapításokat tett. Feltárta, hogy a rendszerváltás körüli időszakban és azt követően is jelentős iratmegsemmisítések történtek. A bizottság szerint a magyar szabályozás túlzott akadályokat állított a megismerés elé, miközben a titkosítás indokoltságának ellenőrzése sem volt kielégítő.

Az állambiztonsági aktákból nemcsak az egykori ügynökök tevékenysége, hanem a kommunista diktatúra kiterjedt megfigyelőrendszerének működése is feltárható. Fotó: Bach Máté

Kenedi János a széles körű nyilvánosság egyik legkövetkezetesebb szószólója lett. Érvelésének lényege az volt, hogy a demokratikus társadalomnak joga van megismerni a diktatúra titkos működését, az állambiztonsági múltat pedig nem szabad a mindenkori politikai hatalom ellenőrzése alatt tartani. A bizottság munkájában részt vevő Ungváry Krisztián történész szintén a részletes feltárás és az iratok összefüggéseinek vizsgálata mellett érvelt. Kutatásai azt hangsúlyozták, hogy a rendszer működésének megértéséhez az ügynökök mellett a hivatásos állományt, a tiszti irányítást és a politikai megrendelőket is vizsgálni kell.

Schiffer András és az LMP a 2010-es évek elején több alkalommal sürgette az állambiztonsági iratok szélesebb nyilvánosságát. A javaslatok mögött az az álláspont állt, hogy a múlt feltárása nem maradhat kizárólag a politikai szereplők és az állami intézmények döntésétől függő folyamat. A Fideszen belül ugyanakkor eltérő vélemények jelentek meg. Egyes képviselők a teljesebb feltárást támogatták, mások szigorúbb jogi garanciákat tartottak szükségesnek. Lázár János 2012-ben jelezte, hogy támogatta volna az ügy rendezését, de álláspontja kisebbségben maradt a frakcióban.

Kövér László a vita egyes megnyilvánulásait pótcselekvésnek tartotta, ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az állambiztonsági gépezet működtetőinek múltja megismerhető kell legyen, miközben a megfigyeltek személyiségi jogait védeni kell. Orbán Viktor 2012-ben arról beszélt, hogy a kormánypárti frakcióban elsősorban a feltárás módszeréről folyik vita.

A megszólalásokból jól látszott: a fő ellentét nem a múlt megismerésének elvi szükségességéről, hanem a nyilvánosság terjedelméről, az eljárás módjáról és a jogi garanciákról szólt.

Igazságtétel és kiszolgáltatottság

Az iratok széles körű hozzáférhetősége mellett több, egymást erősítő érv hangzott el az elmúlt évtizedekben. Az első a történelmi igazságtétel igénye. A diktatúra megfigyeltjeinek joguk lehet megtudni, ki gyűjtött róluk információkat, milyen adatokat rögzítettek, és hogyan használták fel ezeket.

A második a demokratikus átláthatóság. A pártállami állambiztonság közpénzből működő állami szervezet volt, amely politikai célok szolgálatában is korlátozta az állampolgárok szabadságát. Működésének megismerése ezért nem pusztán magánérdek, hanem közügy.

A harmadik a politikai zsarolhatóság megszüntetése. Ha a dokumentumok csak szűk körben hozzáférhetők, az információval rendelkezők előnybe kerülhetnek azokkal szemben, akiknek múltjáról titkos iratok léteznek.

A negyedik a történeti kutatás szabadsága. A kutatók szerint a diktatúra intézményeinek, döntéseinek és társadalmi hatásainak megértéséhez elengedhetetlen az eredeti dokumentumok széles körű vizsgálata.

Végül a nyilvánosság mellett szól az is, hogy a múlt feltárása nem feltétlenül a megbélyegzés eszköze. Az iratokból az is kiderülhet, kik utasították vissza a beszervezést, kik próbáltak ellenállni a nyomásnak, vagy kiknek a nevét kapcsolták félrevezető módon az állambiztonsághoz.

Személyiségi jogok és nemzetbiztonság

Az iratok korlátlan közzétételével szemben ugyanakkor nem kizárólag politikai érvek fogalmazódtak meg. Az egyik legfontosabb kifogás a megfigyeltek védelme. Az állambiztonsági jelentések rendkívül érzékeny magánéleti információkat tartalmazhatnak olyan emberekről, akik nem önként kerültek a dokumentumokba. Egy teljes, szerkesztetlen internetes közzététel ezért éppen a diktatúra áldozatainak okozhat újabb sérelmet. A másik kérdés az iratok megbízhatósága. A jelentésekben lehetnek pontatlanságok, túlzások, valótlan állítások vagy az állambiztonság saját szempontjai szerint megfogalmazott értékelések. A dokumentum fennmaradása önmagában nem bizonyítja minden benne szereplő állítás igazságát.

Harmadik szempontként a nemzetbiztonsági érdekek jelentek meg. A rendszerváltás után egyes állambiztonsági feladatok jogszerű nemzetbiztonsági tevékenységként folytatódtak. Felmerült, hogy bizonyos adatok, módszerek vagy kapcsolatok nyilvánossága veszélyeztethet-e ma is védendő érdekeket. A negyedik kifogás az egyéni felelősség differenciálása. Nem azonos megítélés alá esik az, aki fenyegetés hatására vállalt együttműködést, az, aki önként és rendszeresen jelentett, valamint az a hivatásos tiszt, aki mások beszervezését és megfigyelését szervezte.

A vita tehát nem feltétlenül a teljes titkolózás és a teljes nyilvánosság egyszerű szembeállítása. A valódi kérdés sok esetben az volt, hogyan lehet az iratokat a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé tenni úgy, hogy közben az áldozatok jogai ne sérüljenek, és az egyes személyek szerepéről ne szülessenek megalapozatlan ítéletek.

A megsemmisített iratok öröksége

A magyar ügynökvitát egy különösen súlyos körülmény is nehezítette: az iratanyag nem maradt fenn teljes egészében. A Kenedi-bizottság feltárta, hogy a politikai rendőrség különböző korszakaiban, majd a rendszerváltás idején és az azt követő években is jelentős dokumentummegsemmisítések történtek. Ennek következménye, hogy egyes személyekről részletes iratok állnak rendelkezésre, mások esetében pedig csak töredékek maradtak. A fennmaradás esetlegessége torzíthatja a történeti képet.

Ez azonban kétféleképpen is értelmezhető. A nyilvánosság ellenzői szerint a hiányos iratok alapján igazságtalan következtetések születhetnek. A feltárás hívei szerint viszont éppen ezért kell minden fennmaradt dokumentumot hozzáférhetővé tenni, és a kutatóknak lehetőséget adni az adatok összevetésére. Az iratmegsemmisítés ténye arra is emlékeztet, hogy a diktatúra múltjának teljes rekonstruálása ma már nem minden esetben lehetséges.

Ügynökügyek felvillantva

Csurka István drámaíró, majd a MIÉP elnökének neve az állambiztonsági múlt feltárásakor került előtérbe. A történet az 1956-os forradalom utáni fogva tartásához és az ezt követő beszervezési körülményekhez kapcsolódott. A néhai író beszervezését erőszak alkalmazásával, fizikai bántalmazással és zsarolással érték el, miután az 1956-os forradalom idején a Színház- és Filmművészeti Főiskola nemzetőrségének parancsnoka volt, amiért a forradalom leverése után közbiztonsági őrizetbe vették. A levéltári kutatások és a történész-szakmai konszenzus szerint Csurka István soha semmilyen érdemi, terhelő vagy kompromittáló jelentést nem adott sem írásban, sem szóban. 

Csurka István írót, a MIÉP későbbi elnökét az 1956-os forradalom után, fogva tartása idején kényszerítették beszervezési nyilatkozat aláírására. Érdemi jelentéseket azonban nem adott az állambiztonságnak. Fotó: Kisbenedek Attila/AFP / AFP

Az első Orbán-kormány PHARE-ügyekért felelős tárca nélküli miniszterének múltja a Medgyessy-ügyet követő parlamenti vizsgálat során került a figyelem középpontjába. Boros Imrét a D–8-as fedőszámmal hozták kapcsolatba; a nyilvánosságban arról folyt vita, milyen szerepet töltött be a katonai elhárításban, és milyen bizonyító erejük van a fennmaradt dokumentumoknak. Boros vitatta az ügynöki minősítést. Az ügy politikai konfliktust váltott ki az MDF-ben is, és hozzájárult a párt, illetve Boros kapcsolatának megromlásához. 

Szalay Gábor, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium SZDSZ-es politikai államtitkára 2002 szeptemberében nyilvánosan elismerte, hogy 1978 és 1988 között megszakításokkal kapcsolatban állt a III/II-es kémelhárítással. Elmondása szerint külföldi üzleti útjairól szóban tájékoztatta a szolgálatot, de beszervezési nyilatkozatot nem írt alá, írásos jelentéseket nem készített, és ellenzékiekről sem volt hajlandó jelenteni. Az ügyet az tette különösen kényessé, hogy ellenzéki politikusok egy korábban eltűnt állambiztonsági aktára hivatkoztak. Szalay később távozott államtitkári posztjáról.

Magát Pokorni Zoltánt is meglepte, amikor 2002-ben kiderült, hogy édesapja „Pákozdi József” fedőnéven együttműködött a kommunista állambiztonsággal. A politikus ezután lemondott a Fidesz elnöki és frakcióvezetői posztjáról. Fotó: Mirkó István

Pokorni Zoltán 2002 nyarán lemondott a Fidesz elnöki és frakcióvezetői posztjáról, mert kiderült, hogy apja együttműködött a kommunista állambiztonsági szolgálattal. 

Tar Sándor író 1999-ben ismerte el, hogy együttműködött a kommunista állambiztonsággal, és ismerőseiről, köztük Kenedi Jánosról is jelentett. Állítása szerint fenyegetéssel és zsarolással kényszerítették erre. Forrás: Wikipédia Fotó: Picasa

Tar Sándor, a magyar próza jelentős alakja 1999-ben, az Élet és Irodalomban ismerte el állambiztonsági együttműködését. A történet különösen megrázta az értelmiségi közvéleményt, mert az író a demokratikus ellenzék köreiben mozgott, és ismerőseiről, köztük Kenedi Jánosról is jelentett. Tar arról beszélt, hogy fenyegetéssel és zsarolással kényszerítették együttműködésre. Kenedi később nyilvánosan megbocsátott neki.

Novák Dezső, a Ferencváros és a magyar labdarúgás ismert szereplőjének állambiztonsági kapcsolata a sportvilágban váltott ki vitát. Az olimpiai bajnok focista és edző a Kádár-rendszerben „Nemere” fedőnéven volt az állambiztonság (a belügyi titkosszolgálat) hálózati ügynöke. A néhai labdarúgó 2004-ben a Nemzeti Sportnak adott interjújában bevallotta, hogy korábban besúgóként rendszeresen jelentett FTC-beli csapattársairól a kommunista hatóságoknak. 

Vikidál Gyula rockénekes „Dalos” fedőnéven jelentett a kommunista állambiztonságnak, többek között Nagy Feróról is. Később személyesen is elismerte előtte egykori besúgói tevékenységét. Forrás: Facebook

Vikidál Gyula személyesen ismerte el Nagy Ferónak, hogy a pártállam idején jelentéseket adott többek között róla is az állambiztonsági szolgálatnak. A rockénekes Dalos fedőnéven dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak. Nagy Feró szerint az énekes kényszerből adott információkat, amiből neki nem származott hátránya, ugyanakkor az is kiderült, hogy más zenekarokat negatív színben tüntetett fel.