Bangóné útszéli, kocsmai szintű beszólásáról már szinte mindenki elmondta, amit el kell ilyenkor mondani. A magyarázatok keresésekor talán csak egyetlen, lélektani szempont maradt ki: a feleslegesség gyötrő érzete, amelytől Bangóné és a szocialisták szenvednek lassan egy évtizede.
Nincs rosszabb annál, mint ha valaki feleslegesnek érzi magát. Ilyenkor kétségbeesik az ember, majd igyekszik felhívni magára a figyelmet, látványosan, harsányan, erőszakosan. Túllicitál mindenkit, megpróbál nagyokat mondani, pózolni, eljátszani a neki nem adekvát szerepeket is. Kiabál, hangoskodik, igyekszik magára irányítani a figyelmet. Egyszóval: torzulnak a vonásai, valójában kibírhatatlanná válik.
Bangóné és a szocialisták immár egy évtizede feleslegessé váltak a magyar társadalom döntő többségének. Ezt talán ők is érzik, de valójában nem tudnak szembenézni vele. El akarják hitetni a magyar közvéleménnyel, hogy ők még léteznek. Hogy vannak, dolgoznak, cselekednek, politizálnak. Csak halkan jegyzem meg: leginkább megbízóiknak, a neoliberális-globalista uniós köröknek, valamint a Soros-féle hálózatoknak igyekeznek megfelelni.
Jómagam az év elején írtam meg e lap hasábjain, hogy a baloldali ellenzék – kiegészülve a cuki Jobbikkal – egyetlen célja, hogy láthatóvá váljon a magyar közéletben, s mivel valójában légüres térben mozognak, ezért újra és újra emelni fogják a tétet, s egyre torzultabb, szánalmasabb, ostobább és bunkóbb dolgokkal fognak próbálkozni.
Így is lett: parlamenti obstrukciók, köztévé székházában hasra vágódás a la Bangóné (a jó CNN-es vágóképekért, amelyeket a pénzforrás Soros is biztosan értékelni fog), azután a Kossuth téri őrjöngések, s végül így jutottunk el – a tétet tovább emelve – Bangóné Borbély Ildikó ATV-s aljasságáig.
Nyilván nagyon nehéz szembenézni azzal, hogy egy politikus, illetve egy párt nem kell a kutyának sem széles e hazában.
Bangóné és még jó néhány ellenzéki politikustársa képtelen ezt feldolgozni. (Mindez igaz a „liberálisokra” is: nem véletlen, hogy Tordai Bence gyakorlatilag megvédte baloldali elvtársnőjét, hiszen ő is hasonló provokatőr.) Ezért kezdenek rombolni, törni-zúzni maguk körül, mint a rossz gyerekek. Viszont ennek óriási veszélyei vannak: bepiszkítják, meggyalázzák, lealjasítják a magyar közélet ellenzék szeletét, ám ez sajnos mindannyiunk közérzetét rombolja. S mindez rossz vért szül, mert lealjasítja a közbeszédet.
Ezt pedig tényleg nem szabad engedni! Meg kell védeni a magyar közerkölcsöt az ilyen személyek ellen. Ez ugyanis nem Bangóné magánügye: mindannyiunk ügye, hogy mit engedünk meg, mit tolerálunk és mit nem.
Nem akarok a saját szállóigévé vált mondásomra hivatkozni, ezt már megtették mások. Csak annyit jegyzek meg: a kommunisták talán akkor a legártalmasabbak, amikor már régen megbuktak, de nem tudnak róla. Azt hiszik, hogy még léteznek, képtelenek belátni, hogy túllépett rajtuk az idő és a történelem. Erőlködésük a fennmaradás érdekében viszont romboló, pusztító erejűvé válhat. Építeni már nem, de tönkretenni még tudnak.
Ezért kell megállítani őket. Még egyszer és nagyon határozottan. Remélhetőleg utoljára.
