Hogy mi van az ajtó mögött? Félelem. Kétségbeesett tekintetek. Levegőért küzdő betegek. Gyengeség. Összetört lelkek. Akiket a betegség nemcsak testileg vitt a padlóra, de lelkileg is. Fiataltól az idős emberig. Mert ennek a vírusnak teljesen mindegy, hány éves vagy. Vannak napok, amikor olyan gyengék, hogy beszélni is alig tudnak.
Vajon akkor is ilyen bátran levennéd a maszkot, ha mindenkiről tudnád, mi lesz vele egy hét múlva? Együtt tudnál azzal a tudattal élni, hogy valakit megfertőztél, és meghalt? És mindez csak azért történt, mert mentél öt megállót, és leültél egy ember mellé maszk nélkül? Mert számodra kényelmetlen maszkban lenni, vagy egyenesen menőnek gondolod a hiányát? Mert azt hiszed, most ezzel van itt a lázadás ideje… Hát nagyon nem.
Amikor azon szomorkodsz vagy dühöngsz, hogy kicsit otthon kell maradnod, nem mehetsz bulizni, nem találkozhatsz a haverokkal, gondolj arra, hogy mennyire magányos és szomorú az az ember, aki már több hete egy kórteremben fekszik, betegen.
Nem kapsz levegőt egy sima orvosi maszkban? Zavar, hogy rajtad van? Bántja a füled? Eltakarja az arcod? Nem tudsz tőle rendesen sminkelni? Szerinted az oxigénmaszkban mennyire kényelmes a betegnek? És mégsem panaszkodik. Szerinted az a gumi, ami miatt az arcán marad a maszk, mennyire bántja a fülét? Szerinted mennyire töri az arcát a műanyag? Mennyire kényelmetlen számára? Neked egy órát kell kibírnod egy maszkban, amíg utazol vagy vásárolsz, vagy egy munkaidő végéig kell kitartanod, amíg dolgozol.
Tudod, milyen érzés tizenkét óra munka után hazamenni az osztályról, feküdni az ágyban, és csak nézni a plafont? Másnap lehallgatni az óráidat, tanulni, és ha ez sikerül, már semmi másra nem marad erőd. De amíg otthon vagy, és lehunyod a szemed, pörögnek előtted a betegek arcai. És azért imádkozol, hogy a következő műszakod alkalmával is találkozz még velük, vagy azt a hírt közöljék a munkatársak, hogy hazaengedtük. A gyomrom minden alkalommal görcsben van, amikor felöltözöm a védőruhába, és először megyek be. Aggódva nyitok be a kórtermekbe, és gyorsan végigfuttatom a tekintetem a betegeken.
Tudod, milyen 23 évesen elveszíteni életed első betegét? Hogy milyen érzés volt reggel belépni a kórterembe és rettegve látni, ahogy küzd a levegőért? Csináltuk a dolgunkat, meg se álltunk, mindenki a sajátját, amikor szólítottak. Azonnal szaladtam, majd az ápoló közölte velem a kórtermen kívül, hogy baj van. Beléptünk, vittem a paravánt és eltakartam a többi beteg elől.
Hogy milyen érzés? Sokkot kapsz. Csinálod a dolgod, segítesz, amiben csak tudsz. De ezt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. A tekintet, amely reggel még hálásan nézett rám, most a semmibe mered, üvegessé vált. Az a beteg, akivel hétfőn még lehetett kommunikálni, elment.
Számoltam a perceket, mikor jön a váltás. Ki akartam menni, muszáj volt. Még egy óra volt hátra addig. Nagy levegőt vettem, és mentem tovább a többi beteghez, szép sorban elláttam azokat a feladatokat, amik rám voltak kiosztva. Megérkezett a váltás, lassan kiöltöztem, átmentem a szürke zónába. Sorban végigcsináltam a már rutinná vált fertőtlenítési, átöltözési fázisokat, s amikor mindennel kész voltam, odamentem az ablakhoz, nagy levegőt vettem, és kinéztem. Újabb mentő a parkolóban, egy új beteg érkezett az osztályra.
Kimentem a zöldbe, és leültem. Észre sem vettem, de eltelt a szünetem fele, és még egy kortyot sem ittam, ettem. Csak ültem, és néztem magam elé.
Hogy miért csinálom? Miért megyek be egyetemistaként a vörös zónába? Mert most mindenkire szükség van. Én most így tudok segíteni ebben a helyzetben. Rengeteg a beteg és a feladat. Örömmel fogadnak az ápolók és a betegek is. És mi ad hozzá erőt? Semmihez sem fogható érzés, amikor egy beteg elmondja, hogy hazamehet, mert meggyógyult. „Képzelje, nővérke, hazaengednek!” Az a beteg, aki egy hete még fulladt, mert annyi időt nem bírt ki oxigénmaszk nélkül, hogy válaszoljon egy kérdésre.
Egy másik beteg pedig megszorítja a kezem, és hálásan rám nézve megkérdezi, hogyan tudná megköszönni, hogy ilyen kedvesek vagyunk. Azt válaszoltam neki, hogy azzal, ha meggyógyul. Még erősebben szorította a kezem, és elpityeredett. A hölgy azóta otthon van a családjával. Este, mielőtt megérkezik a váltás, végigmegyünk az osztályon, mindenkit megnézünk még egyszer, hogy hogy vannak, a betegek pedig, mielőtt kilépünk a kórteremből, ezzel köszönnek el tőlünk, és kívánnak jó éjt, jó pihenést:
„Köszönjük a mai napot, nővérkék.”
És hogy miért írtam ezeket a sorokat? Szeretném, ha odafigyelnél a másik emberre. A mai világban ez már nem divat, de én mégis azt kérem, hogy úgy szállj fel a járművekre, mintha a nagyszüleid/szüleid utaznának veled. Úgy figyelj a munkatársaidra, úgy féltsd őket a vírustól, mint a családodat. Hidd el, boldogabb is leszel, amikor hazaérsz, és visszagondolsz a napodra. Nem menő maszkot hordani? Tudod, mi a menő? Életet menteni. Te így tudsz másokat megmenteni. Viseld büszkén a maszkot, mint egy igazi hős!
A szerző önkéntesként dolgozó egyetemista (Semmelweis Egyetem)
