A házak sorsa tehát megpecsételődött, de a telep teljes felszámolása még odébb van. „Amennyiben szerencsénk van, a B épület 3-4 éven belül kiüresedik, ám az A épület esetében ez el fog húzódni” – vázolja a helyzetet Weeber Tibor. Ha egy bérlő kiköltözik, nem keresnek új lakót, az ajtót és az ablakokat is azonnal befalaztatják, hogy még véletlenül se telepedjenek meg illegális lakásfoglalók. A B épületben ötven olyan lakás van, ahová már sosem jut be a napfény.
A Hős utca 15. egyes lakók szerint is megérett a pusztulásra. Számukra már az is megnyugtató lenne, ha a kerületvezetés minden olyan lakást befalazna, amelynek lakója nem fizeti a bérleti díjat. Sokkal többen vannak azonban az ellentétes véleményen lévők. A közösség nagy része háborog, és esküdt ellenségének tekinti az önkormányzatot, amely hiába szajkózza, hogy senkit nem kíván utcára tenni. A lakókat szavakkal nem lehet meggyőzni. „Korábban hétezer forint volt a lakbér, most a tripláját kell fizetnünk, aki nem bírja, mehet” – bosszankodik egyikük, aki szerint a környékbeliek ellehetetlenítésére megy ki a játék. A rokkant férfi hozzáteszi: az öröklakásokért a „helytartóság” mindössze egy-másfél millió forintot kínál. Ezt nem cáfolja az alpolgármester sem, ennél többet nem érnek az itteni lakások.
A két épület közötti lehangoló játszótéren a srácok rúgják a bőrt. A szomszédos B épületbe szemétkupacon keresztül vezet az út, a kacskaringós ösvényen haladva hátulról érjük el a házat, ahol csapatba verődött fiatalok cigiznek. Egyebet nem is nagyon csinálnak, lopják a napot. Az első emelet folyosóján hangosan panaszkodik az egyik asszony: nincs itt más, csak mocsok, fertő és poloskák. „Aki életében sosem szedett pirulát, már az is gyógyszerezi magát, ha meghallja, hogy kilakoltatják! Ezeket az sem érdekli, hogy a családok kisgyerekekkel kerülnek utcára!”
