Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció!

A csüggedő népekbe művészettel kellett új erőt önteni.

Azt mondják, hogy a Balaton vidékén született ember csak akkor fürdik a Balatonban, ha beleesik.

Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban heverő Régusse-be az első magyar telepesek.

Jóformán minden háznak, ahol disznót hizlaltak, külön receptje volt a sonkapác elkészítésének.

Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán.

Ha a marslakók Erdős Pál életében léptek volna kapcsolatba a Földdel, Erdősnek minden esélye meg lett volna arra, hogy őt nevezzék ki a bolygónkat képviselő nagykövetté.

Megtörtént az egyik külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel, az ember meg vasvillával fogadta.

Nevéhez fűződik a tábori főzőkészülék, a „gulyáságyú” feltalálása is. 

„Ön, művész úr, hova utazik?” – „Kérem, Gödöllőre.” – „És ott mit csinál, kérem?” – „Kérem, ott leszállok.”