A roma kultúra napja: Dankó Pista koronája

Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán.

20201011 Szeged Dankó Pista szobra a Stefánián Fotó: Kuklis István Délmagyarország DM KI Fotó: Kuklis István

Ezelőtt egynehány esztendővel valami nótaverseny volt. Az „Új Idők” rendezte. A legjobb nótára százötven forint volt kitűzve, az utána valóra meg száz forint. Nem hiszem, hogy volt Magyarországon cigány, aki nyugodtan aludt volna e verseny napjaiban. Az én két jóbarátom: Dankó Pista meg Lányi Géza, ez a két híres cigány is szerecsenné feketedve bolygott a fővárosban. – Mert mi kaukázusi emberfaj meghalaványodunk a belső izgalmaktól, de a cigány az megfeketedik. 

Dankó Pista által készített kották a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, 2021. Fotó: MTI/Rosta Tibor

Ez a két jeles cigány szerető békességben élt eleddig egymással. Dankó a cimbalmosok fáraójának nevezte Lányit. Lányi meg gyakran törte a fejét azon, hogyan koronázhatnák meg a cigányok Dankót, az alkotmány megsértése nélkül királyuknak. A koronát ki is esztergályozta rézből egy Ganz-gyári műesztergályos, s megaranyozta egy kígyó-utcai ékszerész, de mert a kolera épp akkor járta Budapestet, a koronát elhelyezték a zálogházban. 

Hogy azonban kihirdetődött a nótaverseny, a két jóbarát tigrispillantásokkal kezdte egymást méregetni. Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán. Vitázni azelőtt is vitáztak, mert veszekedés nélkül a cigány nem élhet, de most szüntelenül veszekedtek s ha egyéb okuk erre nem volt, hát egymás nótáit hasonlítgatták a régi nótákhoz, hogy t. i. ki honnan csórelt. 

Hát mondom: veszekedtek és agyarkodtak, de azért mindig együtt voltak. Mert ha az egyik megharagudott és fölkelt, a másik is csak vette a kalapját és utána kullogott. 

Végre eldőlt a verseny. A jutalmat ők ketten nyerték meg. 

Amint ennek híre futott a városban a két cigány barátai az Orientbe siettek, hogy megnézzék, milyen a cigány, mikor boldog. 

A két cigány ott ült most is egymással szemben, amint szokott. Feketébe voltak öltözködve és Dankó a friss borotválás fényében tündöklött, de Jeremiás nem kesergett búsabb arcával Jeruzsálemnek a pusztulásán, mint amilyen bús a Dankó arca volt, s az egyiptomi fáraó a kilencedik égicsapást nem nézte nagyobb keserűséggel, mint amilyen keserűséggel nézte Lányi a maga két decijét. 

Mi lelte ezeket? Talán még nem jutottak a pénzükhöz? 

– A zsebünkben van – mondja mély sóhajtással Dankó Pista. 

– Hát akkor mitől lóg úgy a fületek? 

– Lányi azt mondja, hogy én szerencsétlenné tettem. 

– Igazat mondok vele – szólalt meg Lányi a megereszkedett cimbalomhúr hangján – mert ő nyerte meg az első díjat. 

Voltak ott okos emberek: költők, festők és vezércikkírók, de Lányival nem lehetett megértetni, hogy csak akkor nem lenne rendjén a dolog, ha Dankó nyerte volna a második díjat. Mert, hogy valaki cimbalmosok fáraója is legyen, meg a nótaköltők királya is legyen, az sok a méltóságból. Viszont Dankóval meg azt nem lehetett megértetni, hogy ez az ő életének legboldogabbik estéje, mert ő most a nótacsinálás dicsőségének lomnici csúcsára érkezett. 

[…] – Igyunk pezsgőt – mondotta végre Dankó. 

– Igyunk pezsgőt – felelte megadással Lányi. 

A pezsgő feldurrant. A két cigány összekoccintotta a poharát. 

– Bizony pajtás – mondja Lányi – még tegnap nem gondoltam, hogy ilyen szomorú napra virradok. 

– Hátha más nyerte volna az első díjat, valami klavérmajszter, akkor jobban volnál? 

– Azt meg agyonverném. 

Hosszú volna mindezt leírni, amit ott ketten beszélgettek. A beszélgetés az így lett volna, úgy lett volna határai között mozgott. Mert a volna az a szó a cigánybeszédben, ami a sarokvas az ajtón, akkörül forog minden. 

Mikor már valami négy üveg pezsgőt megittak, Lányi a veszekedő hangból egyszerre kilágyulva, azt mondja: 

– Vedd magadhoz pajtás a pénzemet, mert én már csismollba vagyok. 

Dankó belegyűrte Lányi bankóit a nadrágja zsebébe. 

Tovább beszélgetnek, volnázgatnak, keseregnek és tovább is hozatják a borokat. Lányi immáron úgy pillog, mint a bagoly, Dankó meg a feje búbjáig ráncolgatja a homlokát. 

– Pajtikám – mondja Dankó – érzem, hogy a józanságom az alsó húrokba ereszkedett, légy olyan szíves, vedd magadhoz holnapig a pénzemet, mert bizonyisten nem marad egy garasom se. 

Kihúzza a vedlett bőrbugyellárist és odanyomja a százötven forintját Lányinak. 

Lányi annélkül, hogy félbehagyná a beszélgetést, a mellénye zsebébe dugja a bankókat. 

Már akkor seregesen állt az üres üveg az asztalukon, s a két cigány egymás szemét buzgón telefüstölve, barátságosan beszélgetett. 

Egyszercsak föláll Lányi és a poharat a kezébe véve, így kezdi: 

– Tehozzád zendítem szívemnek minden húrját, te magyar cigányok ragyogó üstökös csillaga, Dankó Pista… 

(Még akkor Rigó Jancsi a névtelenség ködében vesztegelt.) 

Dankó hallgatja ezt komoly cigarettázással, a beszéd közepéig. Itt már oldalt néz, és sűrűn peckeli a hamut a szivarjáról. Készült a feleletre. 

Koccintanak és csókolódznak. 

Akkor Dankó áll föl és így kezdi: 

– Tisztelt és szerelmetes barátom, Lányi Géza, te dicső fáraója minden századok cimbalmosainak… 

Lányi hallgatja ezt komoly és méltóságos pillogással. 

S tán még most is folytatnák a felköszöntéseket, ha Lányinak eszébe nem jut, hogy Dajna Bandi a világ legjobb kisbőgőse és hogy vele bőgőztetni mennyei gyönyörűség. 

Kávéházról-kávéházra mennek. Mindenütt megisznak egy üveg pezsgőt, de persze Dajna Bandit már a második kávéháznál elfeledik s a következő kávéháznál csak az a kérdés vezeti őket: 

– Hun van még nyitva? 

A reggeli napfény választja őket széjjel. 

(Gárdonyi Géza: Dankó Pista, 1935) 

Százhúsz éve, 1903. március 29-én hunyt el Dankó Pista cigánymuzsikus, nótaszerző. Minden évben április első hétvégéjén ünnepeljük a roma kultúra napját.  

Jávor Pál a Dankó Pista című filmben

Borítókép: Dankó Pista szobra a szegedi Stefánián (Fotó: Délmagyarország/Kuklis István)