Ezelőtt egynehány esztendővel valami nótaverseny volt. Az „Új Idők” rendezte. A legjobb nótára százötven forint volt kitűzve, az utána valóra meg száz forint. Nem hiszem, hogy volt Magyarországon cigány, aki nyugodtan aludt volna e verseny napjaiban. Az én két jóbarátom: Dankó Pista meg Lányi Géza, ez a két híres cigány is szerecsenné feketedve bolygott a fővárosban. – Mert mi kaukázusi emberfaj meghalaványodunk a belső izgalmaktól, de a cigány az megfeketedik.
Ez a két jeles cigány szerető békességben élt eleddig egymással. Dankó a cimbalmosok fáraójának nevezte Lányit. Lányi meg gyakran törte a fejét azon, hogyan koronázhatnák meg a cigányok Dankót, az alkotmány megsértése nélkül királyuknak. A koronát ki is esztergályozta rézből egy Ganz-gyári műesztergályos, s megaranyozta egy kígyó-utcai ékszerész, de mert a kolera épp akkor járta Budapestet, a koronát elhelyezték a zálogházban.
Hogy azonban kihirdetődött a nótaverseny, a két jóbarát tigrispillantásokkal kezdte egymást méregetni. Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán. Vitázni azelőtt is vitáztak, mert veszekedés nélkül a cigány nem élhet, de most szüntelenül veszekedtek s ha egyéb okuk erre nem volt, hát egymás nótáit hasonlítgatták a régi nótákhoz, hogy t. i. ki honnan csórelt.
Hát mondom: veszekedtek és agyarkodtak, de azért mindig együtt voltak. Mert ha az egyik megharagudott és fölkelt, a másik is csak vette a kalapját és utána kullogott.
Végre eldőlt a verseny. A jutalmat ők ketten nyerték meg.
Amint ennek híre futott a városban a két cigány barátai az Orientbe siettek, hogy megnézzék, milyen a cigány, mikor boldog.
A két cigány ott ült most is egymással szemben, amint szokott. Feketébe voltak öltözködve és Dankó a friss borotválás fényében tündöklött, de Jeremiás nem kesergett búsabb arcával Jeruzsálemnek a pusztulásán, mint amilyen bús a Dankó arca volt, s az egyiptomi fáraó a kilencedik égicsapást nem nézte nagyobb keserűséggel, mint amilyen keserűséggel nézte Lányi a maga két decijét.
Mi lelte ezeket? Talán még nem jutottak a pénzükhöz?
– A zsebünkben van – mondja mély sóhajtással Dankó Pista.
– Hát akkor mitől lóg úgy a fületek?
– Lányi azt mondja, hogy én szerencsétlenné tettem.
– Igazat mondok vele – szólalt meg Lányi a megereszkedett cimbalomhúr hangján – mert ő nyerte meg az első díjat.
Voltak ott okos emberek: költők, festők és vezércikkírók, de Lányival nem lehetett megértetni, hogy csak akkor nem lenne rendjén a dolog, ha Dankó nyerte volna a második díjat. Mert, hogy valaki cimbalmosok fáraója is legyen, meg a nótaköltők királya is legyen, az sok a méltóságból. Viszont Dankóval meg azt nem lehetett megértetni, hogy ez az ő életének legboldogabbik estéje, mert ő most a nótacsinálás dicsőségének lomnici csúcsára érkezett.
[…] – Igyunk pezsgőt – mondotta végre Dankó.
– Igyunk pezsgőt – felelte megadással Lányi.
A pezsgő feldurrant. A két cigány összekoccintotta a poharát.
– Bizony pajtás – mondja Lányi – még tegnap nem gondoltam, hogy ilyen szomorú napra virradok.
– Hátha más nyerte volna az első díjat, valami klavérmajszter, akkor jobban volnál?
– Azt meg agyonverném.
Hosszú volna mindezt leírni, amit ott ketten beszélgettek. A beszélgetés az így lett volna, úgy lett volna határai között mozgott. Mert a volna az a szó a cigánybeszédben, ami a sarokvas az ajtón, akkörül forog minden.
Mikor már valami négy üveg pezsgőt megittak, Lányi a veszekedő hangból egyszerre kilágyulva, azt mondja:
– Vedd magadhoz pajtás a pénzemet, mert én már csismollba vagyok.
Dankó belegyűrte Lányi bankóit a nadrágja zsebébe.
Tovább beszélgetnek, volnázgatnak, keseregnek és tovább is hozatják a borokat. Lányi immáron úgy pillog, mint a bagoly, Dankó meg a feje búbjáig ráncolgatja a homlokát.
– Pajtikám – mondja Dankó – érzem, hogy a józanságom az alsó húrokba ereszkedett, légy olyan szíves, vedd magadhoz holnapig a pénzemet, mert bizonyisten nem marad egy garasom se.
Kihúzza a vedlett bőrbugyellárist és odanyomja a százötven forintját Lányinak.
Lányi annélkül, hogy félbehagyná a beszélgetést, a mellénye zsebébe dugja a bankókat.
Már akkor seregesen állt az üres üveg az asztalukon, s a két cigány egymás szemét buzgón telefüstölve, barátságosan beszélgetett.
Egyszercsak föláll Lányi és a poharat a kezébe véve, így kezdi:
– Tehozzád zendítem szívemnek minden húrját, te magyar cigányok ragyogó üstökös csillaga, Dankó Pista…
(Még akkor Rigó Jancsi a névtelenség ködében vesztegelt.)
Dankó hallgatja ezt komoly cigarettázással, a beszéd közepéig. Itt már oldalt néz, és sűrűn peckeli a hamut a szivarjáról. Készült a feleletre.
Koccintanak és csókolódznak.
Akkor Dankó áll föl és így kezdi:
– Tisztelt és szerelmetes barátom, Lányi Géza, te dicső fáraója minden századok cimbalmosainak…
Lányi hallgatja ezt komoly és méltóságos pillogással.
S tán még most is folytatnák a felköszöntéseket, ha Lányinak eszébe nem jut, hogy Dajna Bandi a világ legjobb kisbőgőse és hogy vele bőgőztetni mennyei gyönyörűség.
Kávéházról-kávéházra mennek. Mindenütt megisznak egy üveg pezsgőt, de persze Dajna Bandit már a második kávéháznál elfeledik s a következő kávéháznál csak az a kérdés vezeti őket:
– Hun van még nyitva?
A reggeli napfény választja őket széjjel.
(Gárdonyi Géza: Dankó Pista, 1935)
Százhúsz éve, 1903. március 29-én hunyt el Dankó Pista cigánymuzsikus, nótaszerző. Minden évben április első hétvégéjén ünnepeljük a roma kultúra napját.
Jávor Pál a Dankó Pista című filmben
Borítókép: Dankó Pista szobra a szegedi Stefánián (Fotó: Délmagyarország/Kuklis István)
