Balhézott, drogozott, kábítószert csempészett, majd a New York-i zenei élet ikonjává vált

Állandó életveszély, balhék és drog szegélyezte a New York-i hardcore színtér idén 45 éves kultegyüttesének útját. A napokban jelent meg a 13. stúdióalbumuk, februárban Budapesten lépnek fel, ennek apropóján elolvastuk Roger Miret énekes – Jon Wiederhorn újságíróval közösen írt – Lázadásom: Agnostic Front, jellemszilárdság, bátorság, dicsőség című életrajzi könyvét.

Fotó: AFP/TORBEN CHRISTENSEN

Millió olyan sztorit hallani zenészekről, akik nem tudják kezelni a sztársággal járó nyomást és belehalnak a szex, drog és rock ’n’ roll világába. Roger Miretnek nem kellett siker a féktelen önpusztításhoz, már azelőtt két végén égette a gyertyát, hogy színpadra állt volna, és nem húzta be a kéziféket akkor sem, amikor ismertté vált az Agnostic Front. Nem vakította el az irdatlan pénz sem, ugyanis a banda az első két évtizedében annak ellenére sem termelt túl sok dohányt, hogy körbeturnézta a világot.

Az Agnostic Front énekese, Roger Miret (Fotó: AFP/Mairo Cinquetti)

Az, hogy Miret a mai napig életben van, a vakszerencséjének, a genetikájának és annak köszönheti, hogy nem volt addiktív természet – a környezetében a kábítószer és az erőszak sorra szedte az áldozatait. Tipikusnak mondható utat járt be: a kubai származású férfi még gyerekkorában került Amerikába, az apja folyamatosan bántalmazta őt, az édesanyját és a testvéreit, majd amikor az asszony elvált és újraházasodott, csöbörből vödörbe esett, az új családfő még kegyetlenebb volt. Többször kórházban kötött ki, úgy ellátta a baját az öreg, így érhető, hogy amint lehetett, lelépett otthonról, New York Lower East Side – a nyolcvanas években rendkívül veszélyesnek számított – negyedében pedig a hardcore punk közege magába szippantotta. Szakma híján alkalmi melókat talált, az utcán vagy éppen foglalt házakban húzta meg magát, még akkor is, amikor már számos együttest megjárva belépett az Agnostic Frontba, amely a zenei mozgalom egyik zászlóshajója volt. Mára a stílus számos sikeres bandát kitermelt, akkor azonban még a társadalomra dühös, frusztrált és lázadó utcagyerekek sajátja volt, és ami a koncerteken történt, az mai szemmel elképzelhetetlen. Annak ellenére, hogy egy összetartó közeget alkottak a rajongók, nem kellett sok, hogy valakit kinézzenek, egyébként is vegyültek az antirasszista és a náci skinheadek a bulikon, így a legtöbb este erőszakba torkollott. Nem sima bunyóba, láncokkal és baseballütőkkel estek egymásnak. A Nagy Alma utcái is életveszélyesek voltak, a bandatagok egymást ölték, a rendőrség szándékosan nem avatkozott közbe, jót tett a dzsentrifikációnak, hogy hullottak a veszélyes fiatalok.

Roger Miret minden balhéban benne volt, és hogy eltartsa magát, lopott, rabolt, majd kábítószert csempészett. Könnyű rásütni, hogy egy lumpen bűnöző volt, de megvolt a maga erkölcsi iránytűje: nőt és gyereket sosem bántott, a családjáért, a testvéreiért és a barátaiért a végletekig kiállt, és végül átlépte a saját árnyékát. Kellett hozzá egy börtönbüntetés, hogy jó útra térjen, de ma már tisztes apaként, lenyugodva él. És bár az Agnostic Front még mindig a műfaj egyik legfontosabb zenekara, nem él meg belőle, de nem bűnözéssel, hanem villanyszerelőként egészíti ki a keresetét. A személyes sztorija, a New York-i közeg bemutatása miatt pedig azoknak is izgalmas lehet az életrajzi könyve, akik csak felszínesen ismerik az együttest és az általa képviselt irányzatot.