Megtapasztaltuk: könnyű terrorgyanúba keveredni Amerikában

Az alkohol már nem kelendő árucikk Amerikában, a marihuána annál inkább, és mindenhol vidáman pöfékelik is, függetlenül attól, hogy az adott államban legális-e vagy sem. Az ország legdélebbi pontjától Miamin át egészen New Yorkig bejártuk a keleti partot és amellett, hogy lenyűgöző az ottani vendégszeretet, az is kiderült, hogy nagyon könnyű felkelteni a hatóságok figyelmét.

Manhattan Fotó: Német Dániel

Everglades Nemzeti Park. Fotó: Német Dániel

A páratartalom már itt is próbára teszi a nem idevalósi embert, mindez pedig csak fokozódott, amikor elmentünk az Államok legdélebbi pontjára, Key Westre, megnézni a félszigeten Hemingway egykori otthonát, amely tipikus, jó ízléssel berendezett nagypolgári családi ház, ahol a hat lábujjú macskáinak a leszármazottai lakják be az épületet és a kertet. 

Hemingway háza Key Westen. Fotó: Német Dániel

De nem a National Geographic tudósítója vagyok, térjünk át az ország szociológiai vetületeire. Jó ötlet volt az első lépéseket Miamiban megtenni, mert így nem a legmélyebb, hanem csak a térdig érő vízbe pottyantunk. A város leginkább egy európai turistaparadicsomra emlékeztet. Természetesen elképesztő érzés az óceánpartot látni és belegondolni, hogy nagyjából hétezer kilométer választ el a túlparttól és mindentől, amit az otthonunknak hívunk, azonban a főútja kicsit olyan, mint a Váci utca, bóvliüzletekkel és turistacsapdaként üzemelő szórakozóhelyekkel mindenhol. Ami szokatlan, hogy

bár a marihuána illegális Floridában (az orvosi célt leszámítva), mindenhonnan dől a füstje, a rendőröket mégsem izgatják az utcán pöfékelő emberek, csak a dílerekre vadásznak, mint ahogy a fentebb említett esetből is kiderült.

Miami Beach. Fotó: Német Dániel

Pár nappal később szembesültünk az amerikai szigorral is. Átutaztunk West Palm Beachre Rob Zombie és Alice Cooper közös koncertjére, majd amikor a bejáratnál meglátták a hátizsákunkat, mondták, hogy ezt azonnal tegyük vissza a kocsinkba, mire közöltük, hogy az lehetetlen, Uberrel érkeztünk. Kiderült, csak átlátszó, kis méretű táskával lehet belépni, máskülönben szinte terroristának néznek, és vagy fél óráig várakoztunk, mire kiküldtek egy szervezőt, aki elhelyezte a csomagot a koncert végéig, kisebb fejmosás kíséretében. Ezt leszámítva az este csak pozitív meglepetéseket tartogatott: utálom az olyan sztereotípiákat, miszerint a magyarok búvalbéleltek, de az itt tapasztalt mentalitás alapján éreztem ennek az igazságmagvát. Egy középkorú pártól tüzet kértem, rögtön nekem ajándékozták az öngyújtót, a mellettem ülő srác őszintén érdeklődött, melyik fellépő érdekel a legjobban és milyen koncertekre járok. Ezek a miniinterakciók itthon teljesen szokatlanok. És szintén tanulságos volt, hogy kiderült, sokkal több amerikai előadót láttam, mint az újdonsült cimborám. Úgy képzeltem el korábban, hogy ha egy évig az Államokban laknék, állandóan koncertekre járnék, de rá kellett döbbennem arra a nyilvánvaló tényre, hogy a távolságok egyszerűen nem tennék lehetővé. Budapesten élve legfeljebb fél órát kell zötykölődnöm a BKK-n, hogy lássam az aktuálisan hozzánk látogató sztárbandát, Amerikában viszont – ha nem egy állandó turnéállomásnak számító nagyvárosban laksz – akár fél napot is autóznod kell érte. Mesélte a srác, hogy nagyon szeretné látni egyszer például a Limp Bizkitet vagy a Papa Roachot és totálisan ledöbbent, amikor közöltem vele, mindkettőjüknek több alkalommal jártam a koncertjén, utóbbi például épp idén nyáron járt nálunk sokadik alkalommal.

És szerencsére nemcsak a közönség, hanem a koncertek is üdítők voltak. Egyébként is ritkán adatik meg, hogy pálmafák árnyékában hallgassunk metálzenét. Az estét a Filter nevű banda kezdte, de róluk a korábban vázolt kálvária miatt lemaradtunk, a Ministryről azonban már nem: a több mint negyven éve aktív banda súlyos dalokkal kezdte a koncertjét, kár, hogy a rossz hangosítás miatt egy masszává álltak össze a számok, aztán, ahogyan a műsor vége felé közeledve egyre hangsúlyosabbá vált a szintetizátor, a technikusok is megemberelték magukat és végre ki lehetett venni Al Jourgensen frontember vokálját, majd megjelent a kivetítőn Trump épp pár nappal korábban készült letartóztatási fotója, és ezzel a geggel búcsúztak a közönségtől. Utánuk 

Alice Cooper lényegében ugyanazt a show-t adta elő, mint a székesfehérvári Fezenen 2017-ben. Ezúttal is eljátszották, hogy guillotine alá ültetik és levágják a fejét, egy sok méter magas Frankeinstein-bábu járkált fel-alá a színpadon, azaz most is az ötvenes-hatvanas évek B kategóriás horrorjait idézte a performansz, miközben a hetvenöt éves énekes a rá jellemző módon kifestve, cilinderben és sétabottal a kezében vezényelte le a pályafutása legnagyobb slágereit.

Még nagyobb kuriózum volt Rob Zombie-t élőben látni, hiszen Magyarországra a közel negyvenéves karrierje alatt csupán egyetlen alkalommal látogatott el – épp a Limp Bizkit előzenekaraként 2014-ben –, pedig a sokk-rock műfajában kevés szórakoztatóbb figura van nála. A hangzásvilága leginkább Marilyn Mansonéval áll rokonságban (nem véletlen, hogy amíg utóbbit nem cancelezték, szinte minden nyáron együtt turnéztak az Államokban), csak éppen a számait még kevésbé lehet komolyan venni. Mindegyik olyan, mintha egy véres horror betétdalait hallanánk, ugyanakkor ha érzelmileg nehéz is kötődni hozzájuk, annál élvezetesebbek. A koncert pedig természetesen teátrális volt, nem csoda, hiszen az énekes filmrendezőként is tevékenykedik, így a vizualitás épp olyan hangsúlyos volt, mint a zene. A képernyőn folyamatosan véres vagy baljóslatú képsorok váltották egymást, de mindezt groteszk humor tette zárójelbe. És önmarketingben is élen jár, két szám között bőszen hirdette, hogy a húszéves jubileum alkalmával ismét mozikba kerül az első direktori munkája, Az 1000 halott háza.

Térjünk át New Yorkra, amelyet már megközelíteni sem volt egyszerű: a repülőnk két órán keresztül rostokolt Miami kifutóján, majd törölték a járatot. Ezt követően az ügyintéző döntés elé állított minket: vagy elutazunk Chicagóba, a reptéren alszunk, majd reggel indulunk tovább, vagy kivárjuk a másnap esti gépet, ami nem biztos, hogy felszáll a közelgő hurrikán miatt. Előbbi mellett döntöttünk, de az ellenőrző pontnál akkora sor duzzadt fel, hogy lekéstük gépet, a bőröndjeink azonban vidáman repültek át Chicagóba. Így másnap este tudtuk csak folytatni az utunkat, kisebb huzavona után a newarki reptéren meglettek a csomagok is, végül a terveinkhez képest másfél nappal később kötöttünk ki New Yorkban hajnali háromkor, a Times Squaren pedig apokaliptikus hangulat fogadott: teljesen bódult hajléktalanok hangosan prédikáltak az utcán, akár egy végítéletfilmben. Nem sokkal később az Airbnb-hez tartó Uber-sofőrtől megtudtuk, este tíz után közveszélyes a metró, annyira sok a drogos, napközben a járművön is erről árulkodtak az olyan plakátok, amelyek a heroinistáknak próbálnak segítséget nyújtani. Előfordult, hogy a javasolt időpontnál tovább maradtunk a városban és valóban fura, zavart figurák lepték el a metrókat, míg az átlagos állampolgárok eltűntek; azaz kicsit olyan volt, mint A megtisztulás éjszakája című horrorban, amelyben a nap leszálltával a bűnözők szabadon garázdálkodnak, mindenki más pedig a zárt ajtók mögött várja a reggelt.

Apollo Színház Harlemben. A legendás szórakozóhelyen mások mellett Michael Jackson és Jimi Hendrix is fellépett. Fotó: Német Dániel

De mindez csak este tíz után tapasztalható, egyébként New York a legelképesztőbb hely a világon és csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni: a Föld minden tája egyesül itt, ha dél-amerikai hangulatra vágyunk, vár egész Brooklyn, ahol a lakhelyünk is volt; Chinatown tényleg olyan, mintha Peking mellékutcáiban járkálnánk; Little Italyban egy olasz karneválba cseppenünk; Manhattan európai hangulatot áraszt, csak éppen a végeláthatatlanul magas felhőkarcolók idegenek a magyar szemnek; a Central Park kicsit olyan, mint a Normafa, csak nagyobb és persze egy tó terül el a közepén. És strandolni is lehet némi metrózással Coney Islanden. 

Coney Island. Fotó: Német Dániel

Itt gyűlt meg a bajom a New York-i rendőrséggel: azt hittem, zacskóból sörözni legális, egészen addig, amíg igazoltattak, de zavaromban addig bénáztam, hogy a két Dwayne Johnson-méretű járőr végül csak rámutatott egy szemetesre, hogy oda dobjam ki a dobozt. Később egyértelművé vált a városban, úgy üldözik az alkoholt, mint anno a szesztilalom idején, míg a marihuána – Miamival ellentétben – szabadon fogyasztható.

És ha már a kaliforniai punk-rock hazájában jártunk – ha annak a másik partján is –, nem hagyhattuk ki a Simple Plan, a Sum 41 és az Offspring közös turnéját, amely a nagyjából két óra tömegközlekedéssel megközelíthető Long Islandet érintette. A miami fiaskóból tanulva a Jones Beach Amphitheaterbe már átlátszó zacskóban vittük a cuccainkat, mint a hajléktalanok, cserébe viszont más nehézségekkel szembesültünk. A szervezők semmilyen felületen nem tették közzé, hogy melyik fellépő mikor kezd, ami már csak azért is probléma, mert ha kilépünk az ülőkomplexumokkal határolt nézőtérből a büfésorokba – ahol a mellékhelyiségek is találhatók –, mindegyik pultból úgy üvölt a zene, hogy nem hallani, rázendített-e már a következő zenekar.

És mint említettem, kvázi szesztilalom van, magyar ember panasza, hogy a legolcsóbb sör is tizenkét dollár, ellenben betárazni sem lehet, hogy ne kelljen többször kiállni a hosszú sorokat, egyszerre ugyanis csak egyet lehet vásárolni. Ha meglátják, hogy egy huncut korty is ficánkol a poharad alján, nem szolgálnak ki a következővel. Ráadásul tíz után a helyszínen nem is árusíthatnak alkoholt, miközben a koncertek tizenegyig tartottak. De meg kell hagyni, a szabályozás eredményesnek bizonyult: idehaza szinte elképzelhetetlen, hogy egy punk-rock koncerten senki ne rókázzon a mosdóban, itt azonban mindenki józannak tűnt, füves cigit több ember kezében láttunk, mint poharat.

A koncertek azonban minden nyűgért kárpótoltak, a Simple Plan kezdte az estét és akár júniusban a Budapest Parkban, most is szuperdinamikusan, már-már sportteljesítményt nyújtva adták elő a pop-punk slágereiket: mivel ezúttal nem ők voltak a főfellépők, harmincöt percbe sűrítették bele az összes energiájukat. Mindenesetre, amikor Pierre Bouvier énekes köszönésképpen beleordította a mikrofonba, hogy New York, felállt a szőr a hátamon, nem gondoltam, hogy ezt nem csak YouTube-on láthatom és hallhatom valaha, hanem élőben is megtapasztalhatom. 
 

Simple Plan Long Islanden. Fotó: Német Dániel

Az utánuk színpadra álló Sum 41 szerintem a világ egyik legjobb élő zenekara, amellett, a műfajban nem sok bandáról mondható el, hogy közel harminc év alatt egy rossz lemezt sem adtak ki, kevesen tudják annyira magukkal rántani a közönséget, mint Deryck Whibley frontember. Utóbbi egyébként megjegyezte, nagyon hálás mindenkinek, hiszen tudja jól, mennyi bonyodalommal jár eljutni manapság egy koncertre, a helyzetre való tekintettel szinte úgy éreztem, mintha egyenesen nekem címezné mindezt. A turné főattrakciójának számító Offspringet, akár csak a többi együttest, számos alkalommal láttam már, de mindegyik közül ez volt a leglátványosabb fellépésük: a játékuk profi volt, mint mindig, ezúttal azonban a monumentális háttérkivetítőjükkel a külsőségekre is jóval többet adtak, a korábban puritán punkbanda egy stadionrock-zenekarrá nőtte ki magát mára. Amikor pedig a Why Don’t You Get A Job című slágerükbe (a turné során csak ezen az állomáson) becsatlakozott a Sum 41 és a Simple Plan énekese is, az – miként a gitárosuk, Noodles megjegyezte – zenetörténelmi pillanat volt. Azoknak legalábbis mindenképpen, akiknek ez a műfaj végigkísérte az életét.

Minderről egyébként profi felvétel is készült: 

Visszatérve New Yorkra, érdekes volt megtapasztalni, hogy egy nyolcmilliós metropoliszról van szó, mégis sokszor olyan érzésünk lehet, mintha egy nagy faluban lennénk, a járókelők folyamatosan barátkoznak egymással, megdicsérik a másik ruháját, fecsegni kezdenek a tömegközlekedésen. A város egy hatalmas mikroközösség, amely mintha együtt élne és lélegezne. Legalábbis könnyen ez lehet a benyomásunk, de a valóság nyilvánvalóan komplexebb, az obszcén társadalmi különbségeket sokszor csak néhány sarok választja el egymástól, de a 4-es, 6-os villamoson rostokolva mégis elképzelhetetlen, hogy két vadidegen pár megálló erejéig kellemesen elcseverésszen.

Manhattan. Fotó: Német Dániel

És sokat panaszkodtam az éjszakai közbiztonságra, de az igazat megvallva, egyetlen pillanatig sem feszengtem jobban annál, mintha át kéne szelnem a Népszínház utcát a hajnali órákban. Megvannak New Yorknak a maga írott és íratlan törvényei, amelyek sokszor idegenül hatnak itthonról, de ha valaki képes alkalmazkodni ezekhez, akkor egy élhető város benyomását kelti az elképesztő méretei ellenére is. És a filmekkel ellentétben a metrókocsiban suhanva a világítás sem szakad meg másodpercekre az alagútban. 

Borítókép: Manhattan (Fotó: Német Dániel)