Kedgeree

Rezeda Kázmér azt olvasta, hogy a Kedgeree az indiai khichuri rizs-bab vagy rizs-lencse ételből származik, amelynek eredete 1340-re vagy régebbre vezethető vissza.

Fotó: Shutterstock

– Mindenekelőtt az Ibn Battúta–Ulrich Jasper Seetzen–­Charles Defrémery–Mácsfalvi Oborzil-vonalat kell áttekintenünk… – gondolta magában Rezeda Kázmér, és nekifogott áttekinteni, amely áttekintés tokaji hárslevelűt igényelt, ezúttal Orosz Gábor pincéjéből, a Betsek dűlőből, Mád mellől, ahol Ibn Battúta nem járt, pedig ő nagyjából mindenhol járt, hozzá képest tengerjáró Szindbád Maradó Mózsi bácsi volt Derzsből, aki életében egyszer ment túl a helyi kocsmán – pedig szép, hosszú életet élt –, de annyira megbánta, hogy soha többé nem vetemedett ilyen felelőtlen kalandokra.

– No, ha már így belevágtunk, akkor vágjunk bele… – gondolta magában Rezeda Kázmér, és külön örült a redundanciának, a szószátyárságnak meg szóismétlésnek, mert beleérezte mindazt, ami következni fog, s aminek a vége egy nagy tál kedgeree, a tetején egy Mácsfalvi Oborzillal.

Szóval az úgy kezdődött, hogy 1304. február 24-én, a marokkói Tangerben, egy berber származású kádi családban megszületett Ibn Battúta, teljes nevén Szamsz al-Din Abu’Abdallah Muhammad ibn’Abdallah ibn Muhammad ibn Ibrahim ibn Muhammad ibn Juszuf lavati al-Tanii ibn Battúta. Na most, akinek ez a neve, annak nincsen könnyű élete, még szerencse, hogy például azokban az időkben nem voltak BKV-ellenőrök, mint például a kis Kázmér ibn Rezeda idejében, amikor is történt egy napon, hogy a kis Kázmér edzés után felszállt a margitszigeti bejárónál a négyes-hatosra, s vele volt sorstársa az úszás szenvedéseiben, bizonyos Czirok Keve, s jött az ellenőr, Kevének pedig nem volt jegye, s akkor az ellenőr kérdezte a nevét s ő mondta, mire az ellenőr kifakadt, hogy „ne hazudozzál itt nekem, mond meg azonnal a rendes nevedet!”, és akkor a kis Keve azonnal rávágta, hogy „Kis Lacika”, és akkor az ellenőr bácsi is megnyugodott, na most képzeljük el, ha a kis Ibn Battúta járt volna velük úszni, neki mit mondott volna az ellenőr bácsi.

Szerényi Gábor grafikája

Szóval nem könnyű annak, akinek ez a neve, ráadásul az ibn az arabban azt jelenti ugye, hogy valakinek a fia, na most akkor a kis Battúta gyerek a neve alapján fia volt egy bizonyos Abdallahnak, Muhammadnak, Ibrahimnak, még egy Muhammadnak, egy Juszufnak, meg a sor végén annak a szegény Battútának, akinek a neve ráadásul azt jelenti, hogy kiskacsa, mindebből teljesen logikusan következik, hogy a „kiskacsa fia”, amint tehette, elutazott otthonról, és mintha látta volna a Ponyvaregényt, ahol Marsellus Wallace azt mondja Butch Coolidge-nek, hogy „és te elutazol, és ha elutazol, akkor el vagy utazva!”, hát bizony, Ibn Battúta elutazott, és el volt utazva.
117 ezer kilométert utazott.

1325 és 1332 között szülővárosából indulva elzarándokolt Mekkába, de Mombasán, Zanzibáron és Kilwán keresztül, ami olyan, mintha Maradó Mózsi bácsi mégis nekidurálná magát, hogy akkor átugrik Derzsről Énlakára, de Moszkva, Vlagyivosztok és Bukarest érintésével.

1332 és 1347 között aztán fölkerekedett, Alexandriából felugrott Konstantinápolyba, onnan Azovon és Asztanán át Szamarkandba, onnan Delhibe, le Srí Lankára, majd a Maldív-szigetekre, onnan fel Mianmarba, majd le Szumátrára, ahonnét már csak egy ugrás volt Peking. Ez az út nem tartott tovább, mint 14 év. Mondom én: Battúta barátunk elutazott, és el volt utazva. Végül aztán 1349 és 1354 között levezetett, Marrakesből elment Malagára, onnan vissza Fezbe, majd tovább délre, egészen Nianiig, onnan észak felé, Timbuktu, Takedda, Sijilmasa, majd Algír, Tunisz, Cagliari – és kész is.

Összesen huszonkilenc évet utazgatott. Majd lediktálta élményeit Muhammad bin Ahmed bin Juzay al Garnatinak, aki nem keverendő össze Abu Hámid al-Garnátival, aki 1100 és 1170 között élt, szintén utazgatott, és 1150 és ’53 között Magyarországon időzött, rosszallotta a borivást, ellenben helyeselte a többnejűséget, s ezekről jókat vitatkozott magyar barátaival. Szóval huszonkilenc év utazásait lediktálta Ibn Battúta barátunk, majd lehunyta szemeit örökre, s utazási élménybeszámolói eltűntek. Egészen addig, míg Ulrich Jasper Seetzen német utazó és felfedező valamikor a 19. század legelején szerzett egy kéziratot valahol a Közel-Keleten, amely tartalmazta Ibn Juzavy szövegének rövidített változatát. Nem sokkal később pedig, az 1830-as években, miután a franciák megszállták Algériát, előkerült öt kézirat Ibn Battúta barátunk utazásairól, amelyek azonnal átkerültek a Bibliothéque Nationale-ba Párizsba, ahol aztán Charles Defrémery kezdte el tanulmányozni.

– S lám, máris áttekintettük az Ibn Battúta–Ulrich Jasper Seetzen–Charles Defrémery-vonalat… dőlt hátra elégedetten Rezeda Kázmér, de ekkor a benne lakozó kisördög ordibálni kezdett, hogy „jó, jó, de hol van Mácsfalvi Oborzil?”, így Kázmér töltött még egy pohár hárslevelűt…

Az úgy volt, hogy Rezedáék vendégségbe voltak hivatalosak Mácsfalviékhoz, és Oborzil ilyesféle üzenetekkel kezdte el hergelni Kázmért: „Holnap jöttök hozzánk. Meglátod, van kiút a kristálycukros, betűtésztás paradicsomlevesből, holnap bebizonyítom.” Aztán: „Hidd el, a krumplifőzelék-fasírt variáción túl is van élet. Holnap meglátod. De idegen szavakat is meg kell tanulnod, ha képes vagy rá…” És így tovább. S felvirradt végül a nagy nap, illetve a nagy este, Rezedáék megérkeztek Mácsfalviékhoz, s kiderült, mi lesz a vacsorai csoda. Kedgeree. Az volt.
Kedgeree-t készített Oborzil, nagy műgonddal, odafigyelve, még a nyelvét is kint felejtette egy-egy műveletsor közben, annyira koncentrált. És finom volt Oborzil kedgeree-je, mi tagadás, kifejezetten finom, de mint az összes többi főztje, nem tudta átlépni a tisztes iparosmunka szintjét. Ellenben Kázmér, aki addig még csak nem is hallott a kedgeree-ről, elhatározta erősen, hogy elkészíti ebből is a magáét. Úgyhogy hazaérkezvén s néhány nap elmúltával beleásta magát a kedgeree-be.

Így esett, hogy rábukkant arra a szálra, amely összekötötte Oborzilt az Ibn Battúta–Ulrich Jasper Seetzen–Charles Defrémery-sorral. Ugyanis ezt olvasta Kázmér egy helyütt, kutatómunkája során:

„Úgy gondolják, hogy a Kedgeree az indiai khichuri rizs-bab vagy rizs-lencse ételből származik, amelynek eredete 1340-re vagy régebbre vezethető vissza. Hobson-Johnson ibn Battútát (1340 körül) idézi, aki megemlíti a kishrī nevű rizzsel főtt mundzsát, és idéz egy khichdi receptet az Ain-i Akbariból (1590 körül). Gujaratban, ahol a khichdi továbbra is népszerű, a lencsés és rizses ételt általában kadhival, egy fűszerezett joghurtos étellel tálalják, amely keverhető a khichdivel. A khichdit általában nem halból készítik Gujaratban, bár a halat néha khichdivel is fogyasztják a tengerparti falvakban, ahol bőségesen állnak rendelkezésre a tenger gyümölcsei.”
Nos, hát így állt össze a kép. Bár természetesen Oborzil nem olvasta Ibn Battútát, Oborzil utoljára a Gőgös Gúnár Gedeont olvasta, de mivel nem értette, hát abbahagyta.1

Mindenesetre Kázmér alaposan meghányta-vetette a dolgot, átgondolt mindent, latra vetette Oborzilnál szerzett tapasztalatait és az olvasottakat, majd kiment a konyhába, kötényt kötött és nekilátott.

Mindenekelőtt két bögre jó minőségű jázmin rizst tett egy lábosba, ugyanannyi vizet öntött rá, majd lefedte, nyolcas fokozaton felforralta, majd levette négyesre és még tizenöt percig hagyta párolódni. Ezután levette és félretette, de a fedőt egy pillanatra sem emelte fel.

Ezután következett a macera.

Kázmér megpucolt a jó nagy darab friss gyömbért és hajszálvékonyra felszeletelte. Szintúgy hajszálvékonyra szeletelt két szép, hosszú, élénk vörös, friss chili paprikát, de csak azután, hogy gondosan kimagozta őket. Ezek mellé került még két csomag újhagyma felkarikázva, és egy csokor petrezselyem.

Ezután következett egy nagy adag gomba megpucolása és felszeletelése. Most történetesen shiitake gomba került kés alá, ami nagyon finom, de még finomabb a vegyes erdei gomba, és tökéletesen megfelel a csiperke is, ha nincsen más. Ellenben a vargánya ellenjavalt. Ugyanis vargányát kizárólag az Olümposzon esznek és errefelé, a mi tájékunkon, mert a vargányánál nincsen finomabb, és állítólag Zeusz sokkal jobban haragudott arra a székely legényre, Por-Méliusz Bandira, aki ellopta tőlük a vargányát, mint Prométheuszra, aki a tüzet. Zeusz éktelen haragra gerjedt, de a Por-Méliusz Bandi odabújt egy medve háta mögé, így nem találták meg soha többé.
No szóval, Kázmér a gombát is felvágta, majd fogott egy nagyobbacska wokot, öntött bele olívaolajat, felforrósította és belé vetette a gombát, melyre nagy szemű, rózsaszín Himalája sót szórt. Amikor a gomba elkészült, kivette az olajból és félretette, majd ugyanabban az olajban elkezdte pirítani a gyömbér-csili-újhagyma-petrezselyem összeállítást, szintúgy kevés sóval, és erre némi bors is került. Mikor megpuhultak a zöldségek, bébispenót levelek kerültek a wokba, alig néhány perc s azok a levelek is összeszottyadtak, ekkor Kázmér két evőkanál curryt szórt rá s összeforgatta. Majd legvégül rákfarok ment bele s még egy csokor petrezselyem, majd alig két-három percnyi további párolás-pirítás után Kázmér beleforgatta a csodába a rizst, jól összekeverte, lefedte, és szintén négyes fokozaton még úgy öt percig tartotta fedő alatt a tűzön (indukciós főzőlapon). És kész lett. Még egy fél lime leve került rá, amikor nagyon forró volt.

Na most az a helyzet, hogy Kázmérék régen ettek ennyire finomat. Elég, ha elmondom, hogy Rezedáné, született Belszegedi Matula Andrea rühellé a rizst, mint Nyilas Misi a kukoricagölödint. De ebből háromszor szedett. És azóta Kázmérnak állan­dóan ezt kell főznie.

Főzi Kázmér, megadóan, s közben azon töpreng, vajon mit ront el mindig szegény Oborzil, hogy az övé soha nem lesz ilyen. Talán a friss gyömbér helyett használt gyömbérpor, vagy a „tescogazdaságos” B rizs lehet az oka…

– De semmi baj, majd megtanítom neki… Jó barátom, megérdemli… – ezt gondolta még Rezeda Kázmér, és hárslevelű után nézett.

Hiába, azt szerette főzés közben.

1 Na jó, bevallom, ez csak bosszú volt a kristálycukros betűtésztás paradicsomlevesért…