Téglák a falban

Létezik Magyarországon egy falu, ami olyan, mint a mesében: van is, meg nincs is. Nagygéc a neve.

Vári Andrásnak mégsem ez volt a legnagyobb baja. Hanem az, hogy nincs már szólni senkihez Gécen. Pláne télen. Mert tavasszal, ősszel sokan visszajönnek még művelni a kerteket, de télen… esténként! Ő is áll az ablak előtt, nézi a holdsütötte tájat. A havon futkározó nyulakat. Hányat meghurkolt ő annak idején! Volt olyan tél, hogy húszat-harmincat. Megnyúzta őket, a bőrüket meg eladta a csengeri zsidónak. Megvolt a jövő téli két kis hízó ára.

Még sokáig visszajártam az öreg csordáshoz, de egyre többször hajtogatta, hogy nem marad ő már sokáig Gécen. Keres egy öregotthont, azt se fogja mondani, hogy isten véled, nagygéci harangszó. És be is váltotta a fenyegetését. Elment a géci harang után, túl a gáton, túl a Szamoson, talán fel a Nyírbe, ahová a szóbeszéd szerint a harangot vitték.

De én azért még jó sokáig csatangoltam a faluban, pedig akkor már csupán hat család lakta. Csúcs Sándor, Csúcs Imréné, Gaál János, Gaál Ferenc, Gaál Sándor s az én Vári Andrásom. Írtam is mindenfelé, hogy le ne bontsák a halódó templomot, hogy hozzák vissza az elvitt harangot, hogy tisztítsák meg a hősi emlékparkot, hogy javítsák meg a villanyt, sehonnan se jött soha válasz persze. Pedig egy idő után kezdett éledezni a falu. Még egy emlékezetes falunapon is részt vehettem, ekkor már egyre többen tértek haza, ha csak látogatóba is. Idővel gyönyörűen helyrehozták a templomot, kitisztították a parkokat, temetőket, még egy szép kis tájház is épült… csak éppen már akkor nem volt kihez mennem.

Nem is néztem én sokáig a tájára sem Gécnek. Most, néhány napja aztán felkerekedtem megint, s letértem a Szatmárnémeti felé menő főútról Gécnek. Gyönyörű ősz volt, a kőrisfák már sárgultak, de a szilfák még nyári zölden pompáztak. S velem együtt nézték, hogy mi az a nagy forgalom a faluban. Traktorok jöttek-mentek, a földeken meg kombájn mohogott. Vágták a tengerit meg a forgót. A kertekben ugyan nem volt senki, de néhány kivétellel minden porta katonásan rendbevágva. Látszik, hogy gazdája van mindnek.

– Hát az a baj, hogy a legtöbbnél túlságosan is sok a gazda – szólt ki a pótkocsis traktorjából egy korosabb férfi, aki arra várt, hogy mehessen a tengerijéért. Mint kiderült, a templom mellett álldogáló traktor vezetője csengersimai lakos, de annak idején ötvenéves bérleti szerződést kötött itt nyolc telekre, és most nem tudja, mi lesz a telkek sorsa, mert hiába szeretné megvenni azokat. Ugyanis minden teleknek tíz-tizenöt, meg a jó ég tudja, mennyi örököse van, azt kibogozni lehetetlen. Ráadásul az egyik örökös Mátészalkán, a másik Nyíregyházán, a harmadik Gödöllőn, a negyedik az Ormánságban. Meg hát a ma is érvényben lévő építési tilalom…!

Vannak így jó páran, kész csoda, hogy mégis ilyen példás a rend a lakatlan faluban. Jártam én már rengeteg olyan népes településen, ahol nemcsak az udvarokon, de a köztereken is nyakig ér a dudva és szemét borítja a járdákat, árokpartokat. Itt viszont egyetlen elhajított zsebkendőt se látni, a közterek pedig az angol parkokat is meghazudtolják. A legfőbb érdem egyetlen emberé, akinek Juhász Ferenc a neve. Tősgyökeres nagygéci, de Csengersimán lakik, onnan jár át majd minden nap Gécre, s vágja a füvet, fogadja a vendégeket, feleségestől takarít a látogatók után. Ingyen.

– Ilyen a lelkem – mondja laikus tömörséggel, amikor arról faggatjuk, hogy miért teszi ezt, hiszen másutt egy két-háromszáz négyzetméteres udvar lekaszálásáért is húsz-harmincezer forintot kérnek. – Ötéves voltam, mikor Simába költöztünk, akkor vitte el Gécen házunkat a víz. Jóformán nem emlékszem semmire a régi házunkból, de arra az éjszakára igen, amikor dörömböltek a házunk ajtaján. Betört a víz a faluba, azonnal meneküljünk.

Most nincs senki, de nem is baj, nyugodtan lehet kóborolni a felújított Árpád-kori templom melletti téren álló emlékparkban. A kéthektáros parkban őshonos gyümölcsfák ligetében kétszáz emlékoszlopon Kárpát-medencei települések üzennek az utókornak. Egészen aprócska falutól a százezres nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan például Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Wass Albert, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Babits Mihály sorait tolmácsolták. Néhány idézetet fel is jegyzünk. A simaságiak például azt írják, hogy „Kis nemzetek a ­fiaik által lesznek naggyá”. A felvidéki szőgyéniek meg azt, hogy „Magyar! Bárhol élj, tudd te is, egy csepp vagy a nemzet tengerében!” A temesközi Ótelek pedig, amit szintén elvitt az ár tizenöt éve, azt küldte „Őseidnek gyökeréhez, nemzetednek szent nevéhez ne légy hűtlen soha.” És még egy idézet, mégpedig a Hargita lábáról, a húszfős Kárpitusról: „Nekem ti vagytok a hazám, más földet nem ismerek.”

Elmondhatja ezt magáról Juhász Ferenc is, aki a közeli országhatáron szolgált vámosként, de korkedvezménnyel nyugdíjba mehetett, s kezdettől elnöke a Nagygécért Közhasznú Egyesületnek, melynek rengeteg mindent köszönhet a falu. Tulajdonképpen az ő állhatatos kiállásuk eredménye az, hogy a nemzeti emlékezet egyik fontos oszlopa lett a térképen már nem szereplő település, mely az emlékezet szerint Szatmár egyik legszebb faluja volt egykor.

Éledezni kezdett a falu, helyrehozták a templomot is

A kastély parkját kettévágta az Erge, a túlsó fele ma egy frissen zöldellő kaszáló. Juhász Ferenc vette meg a rendszerváltás után, mint ahogy a régi kúriához tartozó magtárt is, amit a megsemmisüléstől mentett meg. Ha teljesen rendbe hozza, egy kis múzeumfélét, kiállítótermet szeretne benne létrehozni, ahol festők, írók, költők találkozhatnának kéthavonta. A hozzá tartozó félhektárnyi park is most formálódik, seregnyi egzotikus fa, bokor talált ott gazdára. Juhász Ferenc ugyan nem kertész, de van már gyakorlata a faültetésben. Az emlékpark hatszáz gyümölcsfáját is ő kerítette. Arasznyiak voltak, mikor megvették, aztán ő lecsemetézte, s mikor kétméteresek lettek, kikerültek a végleges helyükre.

Csoda az, amin az utóbbi tizenöt-húsz évben átment ez a falu. A térképen ugyan már nem szerepel, de Nagygéc ma is él, és nem csak a nagygéciek lelkében. Az emlékoszlopokon az a háromezer üzenet háromezer magyarok lakta falut, várost is jelent. Mindegyik üzenet egy-egy tégla az árvíz utáni Nagygéc falában.

A viharsarki Örménykút üzenete is egy tégla a háromezerből, de talán a legfontosabb: „Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán…”