„Időnként a Jóisten görbe vonalakkal ír egyenesen” – Karácsonyi interjú Orosz Lóránt ferencessel

A belső Betlehem megtalálásáról, a zarándoklat igazi értelméről, bűnbánatról és búcsúról, valamint az életünkben megvalósuló csodákról beszélt lapunknak Orosz Lóránt ferences szerzetes, kánonjogász és a Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely igazgatója.

Orosz Lóránt ferences szerzetes, kánonjogász és a Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely igazgatója. Fotó: Ladóczki Balázs

– Advent kisböjtjében hová zarándokol lelkileg az ember – milyen az a belső Betlehem, ahová meg kellene érkeznie?
– Minden böjtnek az az értelme, hogy az ember ne feledkezzen el a Jóistenről. Erre emlékeztet minket a böjt fizikai és lelki értelemben létrejövő üressége, amely nem más, mint az Istenre való ráutaltságunk. Ide kellene megérkeznünk, hogy szükségünk van arra, hogy Jézus megszülessen, eljöjjön és megváltson minket, mert az önerőből nem megy. 

Fotó: Ladóczki Balázs

– Sokaknál viszont nem ez van, fásultak, üresnek élik meg az ünnepet. Mi különbözteti meg a valódi megérkezést a puszta odaéréstől?
– Pontosan az advent tudatossága, hogy sikerül-e a középpontba helyezni a karácsony lényegét, hogy Isten értünk emberré lett. Így valósul meg, amit angyalok énekelnek a pásztoroknak: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Ha az ünnep lényegében sikerül elmélyedni, akkor az ember nem csak átesni fog a karácsonyon, hanem valóban meg is tud érkezni. De ahhoz az kell, hogy a középpontban mindig a jászol legyen, ahová az ember a Megváltóját várja.

– A megérkezésnél, talán már csak a hazatérés a nehezebb – egy zarándoklat során is. Mi az a lelki útravaló, amit, ha januárban is magunknál tartunk, nem veszítjük el a karácsonyban kapott kegyelmet? Mi segít a hétköznapokban is úton maradnunk?
– Általában nem szoktuk tudatosítani, hogy a zarándoklat leglényegesebb pillanata a hazaérkezés. Hogy mit visz haza az ember a zarándoklatból, lesz-e erősebb a hite, több a türelme saját maga, az emberek vagy akár Isten iránt. Megtudja-e újítani az Istenhez való hűségét. Egy katolikus számára a szentségi életben való kitartást jelenti, hogy naponta imádkozok, vasárnap ott vagyok a szentmisén, a szentgyónásomat elvégzem és áldozok. Ha ebben a hűségben megmaradok, akkor élő kapcsolatom van Istennel. 

– Mi különbözteti meg a zarándoklatot a túrázástól?
– Mindketten megérkeznek, de a zarándok célba érése mindig a végső megérkezés fényében történik. 

A zarándok Isten miatt van úton, Hozzá akar megérkezni. Ha úgy tetszik, minden zarándoklat vége egy kis halál. Azon a ponton akár vége is lehetne földi pályafutásomnak, hiszen megérkeztem, ahhoz képest pedig minden már csak ajándék.

Ez az eszkatológikus és húsbavágó megérkezés az, ami megkülönbözteti a két útonjáróét. 

– Manapság gyakran mondják, hogy „nem a személyt ítélem el, csak a bűnét”, ami helyes, emellett viszont arra is érdemes emlékezni, hogy Isten minden embert meg fog ítélni élete végén. Szentkút búcsújáróhely is, de manapság nem szokták érteni, miért kell a búcsú. Nem elég csak jó embernek lenni vagy gyónni? 
– Isten végtelenül irgalmas és végtelenül igazságos, ez a kettő pedig nem válik el egymástól – ez adja a búcsúnyerés teológiai alapját. Nézőpont kérdése, hogy melyik foglalja magába a másikat, de mindkettő egyszerre van jelen. Mivel pedig Isten igazságos is, ezért kell a bűneinkkel elégtételt adni – ezt az ember is érzi. A közbenjárás, elégtételadás, vezeklés és böjt értelme mind abban áll, hogy az ember bűnével megbillen az isteni igazság és rend a kozmoszban. Ezt pedig helyre kell állítanunk.

Az ember megbánja bűneit a szentgyónásban és az Isten meg is bocsátja neki, de a bűnöknek következményei vannak. Isten országa pedig nem következmények nélküli ország, bűneinknek és jó cselekedeteink egyaránt meg lesznek a következményei. 

Amikor az ember tud nagyvonalú, önzetlen lenni, meg tud bocsátani, az soha nem veszik el. Ahogyan egy protestáns teológus fogalmazott: „Isten országa időben és térben pontszerűen valósul meg.” Jézus pedig azt mondta, hogy „Isten országa közöttetek van”, amely így is érthető. A szentek, vértanúk, őseink jó cselekedeteinek összessége alkotja az egyház kincsestárát. Mi élők vagyunk a küzdő egyház, a tisztítótűzben lévő lelkek alkotják a szenvedő egyházat, és a megdicsőült egyház a mennyben lévők. E három között pedig élő kapcsolat van, tudunk egymásért közbenjárni, fohászkodunk, imádkozunk, gondolunk egymásra. A gyónásban megbánt bűneinkért elégtételt kell adnunk, hogy helyreálljon az igazságosság. Például nálunk Szentkúton erre van egy Szent Antal-persely, amelybe a szegényeknek gyűjtünk. Azoknak, akik lopásért akarnak elégtételt adni, vezekelhetnek azzal, hogy abban az értékben dobnak bele, amit korábban eltulajdonítottak. Ennek szoktak is örülni, mert utána egyből érzik, hogy helyreállt a békesség és az igazságosság.  

Fotó: Ladóczki Balázs

De van, amikor nem ilyen egyszerű, mert nem lehet már gyorsan helyrehozni. Például ha olyasvalakihez kötődik a bűn, aki már nem él vagy nagyon messzire elköltözött, és nem lehet vele rendezni. Ilyenkor is a segítségünkre siet a Jóisten az egyházon keresztül. Azzal a pici erőfeszítéssel, hogy az ember elzarándokol például Szentkútra vagy más búcsú feltételeket teljesít, kilép magából az Isten felé, aki ezt hatszorosan, százszorosan kiegészíti. Szentkúton a búcsú feltételei, hogy szentgyónást kell végezni, szentmisén áldozni és imádkozni a pápa szándékára egy Mi Atyánkot, Hiszekegyet és Üdvözlégyet. Ezeket nevezzük szokásos feltételeknek, amelyekkel teljes búcsút tud szerezni saját magának és egy megholtjának is. Tehát a tisztítótűzben lévő léleknek szenvedését is lerövidítheti. Ezt a mai napig érvényben lévő módon VI. Pál pápa rögzítette a búcsúkról szóló apostoli konstitúciójában, az Indulgentiarum doctrinában. Bár azt nem tanítja, hogy a teljes búcsúval a megholtak lelkét kihozzuk a tisztítótűzből és egyenesen a mennyországba juttatjuk, mert oda csak a Jóisten vesz fel bárkit, viszont nagy lépéssel segíthetjük, hogy minél hamarabb véget érjen a tisztító büntetése. 

Olyanra is többször volt példa, hogy nagyon régi, 40-50 évvel ezelőtti bűnöket, abortuszt gyóntak meg idős asszonyok, hiába tették már meg számalanszor, nem tudták elhinni, hogy Isten már megbocsátott. Ilyen esetben többször javasoltam, hogy próbálják meg ezért felajánlani a búcsút, mert azzal Isten egyszer és mindenkorra lezárja a dolgot. 

– Van, aki az isteni ítélettől tartva jön búcsúért?
– „A bölcsesség kezdete az Úr félelme” – ahogyan a zsoltáros mondja. Ezt jó kell értenünk, mert az istenfélelem sokkal inkább az Istenbe vetett bizalmat jelenti. Azt a realizmust, hogy az ember számot vet azzal, hogy az „Isten Isten, én meg én vagyok”. Ne keverjük össze a dolgokat. Nem baj, hogyha az ember tart a bűnei következményeitől és az utolsó ítélettől, mert előbb-utóbb oda fogunk állni, és számot kell adnunk a viselt dolgainkról. 

Az utóbbi évtizedekben nagy hangsúlyt kapott, hogy nem a büntető Istentől való félelem, hanem a szerető Istennel való találkozás fogja az embert a hitre vezetni. Ez igaz, de az egyház soha nem mondta, hogy nem lesz ítélet. A részleges, mindjárt a halálunk pillanatában, végül az utolsó ítélet, ahol mindannyian számot adunk dolgainkról.

Az irgalom, igazságosság, szeretet és a jó értelemben vett félelem együtt van jelen abban a realizmusban, alázatban, hogy az ember tudatosítja magában: az Isten, Isten, én meg én vagyok. Az alázatosság erényének Assisi Szent Ferenc is nagymestere volt, ezt állítota az első helyre intelmeiben, regulákban. A karácsony titkában is ezt az alázatot szemlélte. Számára ez volt az egyik legmeghatározóbb élmény, amire a személyes gyakorlatában is a legnagyobb hangsúlyt helyezte, hogy maga a végtelen és félelmetes Isten, az egek és a csillagok alkotója oly mértékben megalázza magát, hogy értünk emberré lett. Teljesen kiszolgáltatva csecsemőként, egy istállóban, a kezeink közé adta magát. Szent Ferencet teljesen lenyűgözte, hogy lehet, hogy a nagy Isten ilyen kicsivé válik. Ahogyan az is, hogy hogyan lehet szeretetből szenvedni a másikért. Jézus a kereszten való szenvedése, halála és föltámadása volt számára a másik kiemelt kérdés, vagyis a szenvedés és a szeretet kapcsolata. A stigmák pedig annak voltak a bizonyítékai, hogy erre ő megkapta a választ a Jóistentől. 

– Milyen lelki hátizsákot hoznak ma leggyakrabban az emberek, melyek a korunkra jellemző terhek, amelyekkel Szentkútra érkeznek?
– Mindig ugyanazt. 

A látszattal ellentétben a bűnben semmi izgalmas nincsen. Az az unalomig ismételt különféle turmixa a hatalomvágynak, a bírvágynak és a kéjvágynak. 

Főleg ennek a háromnak. Néhány hónapon keresztül Rómában a lateráni bazilikában gyóntattam, amelyet követően kérdezték tőlem, hogy miben mások a bűnök ott, mint itthon, pontosan ugyanazt mondhatom most is, ugyanazok. Manapság a felgyorsult élet miatt a türelmetlenség is egyre jellemzőbb. Saját magunkkal, másokkal, de még Istennel szemben is. A karácsony ennek is gyógymódját adhatja, hiszen advent idején – bár rövidesen itt van az ünnep, de – még nem állítjuk fel a karácsonyfát, nem bontjuk ki az ajándékokat, hanem várunk. Mert tudjuk, hogy mindez a szentestén van. Jó lenne, ha a hétköznapokban az alkalmas időre készülő várakozás türelme erősebben jelen lenne. A türelem erénye, a morális szerint a lelki erősség erényéből fakad, amely magába foglalja, hogy ember fegyelmezett tud lenni és várni. A mai ember mindenféle kütyükkel, technikai eszközökkel fel van szerelve és hozzászokik, hogy minden azonnal van. Ha nem tud valamit, megkérdezi az MI-t, nem kell várnia, míg elmegy a könyvtárba, hogy utánanézzen. Ez egyrészt óriási előny, de másrészt komoly problémát tud jelenteni, amikor a kapcsolatokban is megjelenik a türelmetlenség. 

– Mostanában többen tartanak attól, hogy a papok kiégnek a gyóntatásban. Reális ez az aggodalom? 
– Azt mondhatom, hogy a gyóntatásban való elfáradás a kimerülés egyik nagyon speciális fajtája. Sem a fizikai tevékenységben, munkában, sportban, sem a tisztán szellemi tevékenységben való elfáradáshoz nem hasonlítható, valahogy ezek keveréke. Olyan négy-öt órányi folyamatos gyóntatás után jön el. Korábban ezt úgy vettem észre magamon, hogy megkérdeztem a gyónót, adtam-e már neki elégtételt. Olyankor tudtam, hogy ki kell szállni egy kicsit. Mindezek ellenére, hogy spirituálisan és fizikailag is fárasztó lehet, nem gondolom, hogy nagyobb a kiégés veszélye a gyóntatásban, mint bármi másban. Akármiben ki lehet égni, ha az ember nem vigyáz, nincs élő kapcsolata a Jóistennel és nem küzd azért, hogy okosan éljen. Viszont ha ez meg van, akkor nem kell tartania ettől.

– Sokan csodát várva mennek zarándoklatra, búcsúra, de mi van akkor, ha mégsem történik meg a várt csoda?
– A Jóisten minden kérésünket teljesíti – ami az üdvösségünkre szolgál. Most már csak azt kell tudnunk, hogy mi szolgál az üdvösségünkre, és akkor eleve nem kérnénk fölösleges dolgokat. Ezzel együtt nyugodtan lehet csodát kérni, mert az Úr Jézus is mondja, „Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót?” vagy „zörgessetek és ajtót nyitnak” és több más példabeszéde is erről szól. Mindemellett nekünk is meg kell hagynunk Isten szabadságát, mert a csoda valójában ajándék, ajándékot pedig lehet kérni, de nem jár nekünk – vagy megkapjuk, vagy nem. Ezt tudatosítva kell kérnünk a Jóistentől, hiszen ő tudja, hogy az én üdvösségemre mi fog szolgálni. Ez a fajta szabadság nagyon sokakban megvan, akik Szentkútra jönnek csodát vagy egyáltalán bármit kérni az Istentől. Sokszor olyanokban is, akikről az ember elsőre nem gondolná, mert nem gyakorló keresztény. 

Egy ehhez fűződő történet, hogy egyszer eljött Szentkútra egy házaspár, egyikük halálos beteg volt, már jó ideje nem gyakorolták a hitüket, de kérték és meg is kapták a betegek kenetét, gyónhattak, végeztek szentáldozást. Azt követően is imádkoztak, de rövidesen meghalt a beteg házasfél, aminek hatására az özvegyen maradt fél – bár azelőtt sem volt nagy hitgyakorló – teljes mértékben szembefordult Istennel és az egyházzal. Viszont az ismerősi köréből egy házaspár addig hitét nem gyakorló tagja ennek hatására visszatért a hitéhez. 

Sokszor ér minket egy olyan veszteség, amelynek lesz egy előre nem látott pozitív hozadéka. Időnként, a Jóisten görbe vonalakkal ír egyenesen, ami első ránézésre csőd és bukás arról sokszor később derül ki, hogy jobb jött ki belőle, mint amit az ember korábban elképzelt.

Szentkúthoz sok ilyen történet fűződik. Ilyen például maga a templom története is. Az 1920-as évek végén volt egy látomás, amely szerint egy bazilikát kellett volna itt építeni, ahogy sok zarándokhelyen is történt. Az akkori rendi vezetés helyt adott ennek az elképzelésnek, elkészültek a tervek, megkezdődött a pénzgyűjtés. Viszont közbejött a nagy gazdasági világválság és elértéktelenedett a pénz, a terv pedig látszólag dugába dőlt. A gyűjtött összegből épült meg a szabadtéri oltár és egy kisebb épület, de a bazilika nem tudott megvalósulni. Első ránézésre ez egy csőd. Viszont ha kimegyünk a szabadtéri misézőhelyünkre, akkor láthatjuk, szép számmal vannak padok, van oltár, a fák mint oszlopok állnak és van egy szép kupola is, maga az égbolt – pont olyan, mint egy bazilika. 

Fotó: Ladóczki Balázs

Mindenképpen vannak csodák, csak nem mindig úgy, ahogy az ember elsőre elképzeli. Néha kell egy kis idő, mire az ember rájön hogy, a csoda már megtörtént, csak nem úgy, ahogy várta. Néha évek, hónapok vagy csak hetek telnek el, mire az embernek leesik a tantusz, hogy valójában mit is akart az Isten, miért engedte, hogy megtörténjenek bizonyos események pont akkor és pont úgy. Minél szorosabban fogja az ember Isten kezét, vagyis minél hűségesebb a rendszeres szentségi életben, az imádságban, szentmisében, gyónásban, annál rövidebb idő alatt fog leesni neki ez a bizonyos tantusz.

– Az idei év végére egyre erősebb a háborús szorongás, bizonytalanabb az evilági béke. A zarándoklat tud-e „békét tanítani”? Vannak, akik a békéért vezeklés miatt zarándokolnak Szentkútra?
– A kárpátaljai Nagyszőlősön van egy ferences rendházunk, ezért az ukrajnai események emiatt is jelen vannak a mindennapi beszélgetéseinkben. Négy rendtársunk él kint, közülük kettő ukrán állampolgár, ők már negyedik éve nem hagyhatják el az országot. Egyiküket el is vittek, végül sikerült kiszabadítani. Az elmúlt években jótékonysági vacsorával is próbáltuk őket segíteni. 

A háborús helyzetet tekintve csak abban lehet bízni, hogy a Jóisten megvilágítja a döntéshozók értelmét, hogy végre rájönnek, nincs alternatívája a békének. Csak az a baj, hogy addig ezreknek kell meghalnia naponta, amíg ezt sikerül belátniuk. A leghasznosabb, amit ember tehet, hogy imádkozik a békéért és a kisebb-nagyobb szenvedéseit fölajánlja erre a célra, amely szintén nagyon hatásos imádság. 

– Szűz Mária kegyhelyén vagyunk. Milyen példát ad nekünk Krisztus követésében?
– Most karácsonykor éppen a türelemről ad példát. Nem olvashatjuk róla a Szentírásban, hogy hisztizett volna, amiért József nem tudott normális szülőszobát biztosítani, vagy amiért egy istállóban kellett megszülnie gyermekét. A türelem és az alázat benne volt az alkalmazkodásában. Betlehemben mindenki ott van a megszületett Megváltó körül, de a legközelebb végig Mária volt. Ez az ábrázolásokon is megjelenik, amelyeken József már távolabb van, kifejezve, hogy a testi értelemben nem volt köze a születéshez. 

Isten fia születik meg és Mária van hozzá a legközelebb, ezért tud nekünk is segíteni, közbenjárni értünk. Ő volt a tabernákulum. 

A grecciói kápolna a falon Maestro di Narni: Szent Ferenc Greccióban ünnepli a karácsonyt képe (Fotó: Wikipédia)

Assisi Szent Ferenc Greccióban a jászlat az oltár alatt helyezte el, hogy kifejezze vele, Jézus betlehemi megtestesülése pontosan ugyanaz, ahogyan a szentmisében, az Eucharisztiában a kenyér és a bor színe alatt megjelenül. Ahogyan az Istenre való vonatkozó tudásunk egy kimeríthetetlenül táguló horizont, úgy a Máriával kapcsolatos ismeretünk is ilyen, amely más és más aspektusában tárul fel a Szűzanya minden ünnepén és kegyhelyén, itt Szentkúton is.