A háború szorosra kapcsolta a magyar–török bajtársi szövetséget. Magyar tisztek és tüzérek harcoltak Törökországban, török katonák verekedtek Galiciában és Tirolban. A feszültség elérte tetőfokát 1918 tavaszán. A csüggedő népekbe művészettel kellett új erőt önteni. Elhatározták, hogy a Fricsay Richárd vezetése alatt álló honvédzenekart – amely akkor a legkiválóbb zenészeket foglalta magában – leküldik Bulgáriába és Törökországba, hogy ott hangversenyeket adjon. A küldetés szervezését és vezetését rám bízták. Így kerültem le ismét Konstantinápolyba 1918 kora tavaszán. Az előkelő Péra Palace szállodában kellett laknom, de minden szabad időmet régi barátaimnál, íróknál, tudósoknál töltöttem. A hangversenyek kitűnően sikerültek. Hegyey Géza honfitársunk, aki évtizedek óta élt Konstantinápolyban és a Palota zongoratanára volt, eljátszotta Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, Revere hárfán gyönyörködtette a nőket a külön számukra rendezett hangversenyen. Ünnepi hangversenyt adott a zenekar Mohamed Resád szultán előtt a Dolma Bagcse palotában, amit az öreg fejedelem nagy elismeréssel fogadott és kitüntette Fricsayt a Medsidie rendjellel.
Engem külön kihallgatáson fogadott és az Oszmanie rendjelet akasztotta nyakamba. Éjjeli zenét adtunk Enver pasának a hadügyminisztérium és Dsemál pasának a tengerészeti minisztérium udvarán. Utána pezsgős bankettek következtek a zenészek tiszteletére. Hullottak a rendjelek. Fricsay Richárdnak már alig fért a mellére a sok megérdemelt kitüntetés. Volt a törököknek egy vas-félhold rendjelük, hasonló a német vaskereszthez, amelyet csak a harctéren tanúsított rendkívül hősies magatartással lehetett elnyerni. Ez a vasfélhold szép mélyvörös zománcozott félholdat és csillagot ábrázolt. Fricsay barátom nagyon vágyódott e díszes rendjel után és kért, hogy szóljak Dsemál pasának.
– Téged szeret – mondta –, neked mindent megcsinál.
Fejemet csóváltam, de Fricsay kissé szlovákos magyar kiejtésének és kék szemének nem lehetett ellenállni. Előadtam kérését Dsemálnak.
– Rendben van – felelte –, igazán megérdemli ez a kitűnő művész hálámat. Behívatta hadsegédét, Kjázim őrnagyot, és megparancsolta, hogy vegye fel Fricsay adatait. Mindent lediktáltam neki, és ő pontosan jegyzett. Mikor oda értünk, hogy melyik halált osztó fronton tüntette ki magát rettenthetetlen bátorságával és vitézségével – elfogott a tréfa ördöge. A pesti körúton a Gambrinus vendéglőben szokott szerepelni Fricsay zenekarával. A fronton nem volt. Hirtelen bediktáltam a Gambrinus frontot, és Kjázim ártatlanul ezt íratta be a díszes oklevélbe. Amikor valaki elolvasta neki a szöveget, elvörösödött és felkiáltott: „Úgy mérgelődöm, ezt csak az a bolond Germanus csinálta!” De megkapta a vas-félholdat! Azóta már megbocsátott nekem, még itt a földön és bizonyára ott a túlvilágon is, ahol számos rendjelével mellén az angyalok karát vezényli.
[…] Néhány nap múlva az egész zenekar gőzhajón átkelt az ázsiai partra, ahol a kocsik serege várta, hogy Abdul Medsid herceg díszes palotájába szállítsa. A palota homlokzata a Boszporuszra nézett, és nagy park vette körül. Az ünnepi fogadás első fejezete a fényképezés volt. Mint rendesen, a csoportosítás sok nehézséggel és még több nevetgéléssel volt összekapcsolva. Abdul Medsid efendi páratlan házigazdának bizonyult. Délceg fiai segítettek neki a rendezésben. A rokonság is képviselve volt, azonkívül számos miniszter, államtitkár és udvari ember, lehettünk vagy százan. Óriási tabló készült, és a fényképész hol ide állította, hol oda ültette a tréfálkozó szereplőket. A trónörökös gyönyörű hároméves kislánya, Nilufer okvetlenül a képen akart lenni. Az én ölembe kéredzkedett, és én hiába csitítottam, hogy a kamera lencséjéből madár fog kirepülni, folyton izgett-mozgott. Eljött a nagy pillanat. A fényképész izgatottan lekapta a lencséről a kupakot… bir, iki, ücs (egy, kettő, három)! Mindenki mozdulatlanul figyelt. A felvétel sikerült. Ölemben gyanús nedvességet éreztem. A kis Nilufer sírva fakadt és beszaladt a palotába, de én ott maradtam. Mindenki nevetett, de nem történt nagyobb baj!
Bevonultunk a nagyterembe. A zenekar elhelyezkedett, és szebbnél-szebb műveket adott elő. Az új slágereket, a Csárdáskirálynő és a Víg özvegy fülbemászó dallamait a függönnyel eltakart szomszédos termekben áhítattal hallgatták a hárem elrejtett szépei. Sírt a gordonka, harsogtak a fúvósok, és csipkézve futamoztak a hegedűk, minden művésziesen összefonódva Fricsay mesteri pálcája alatt.
Beesteledett. A fáradságos gyönyör után következett a pihentető élvezet. A tágas ebédlőben hosszú asztalok roskadoztak a főúri terítékekben párolgó ételek alatt. A főhelyen a trónörökös és fiai, a többiek találomra ültek le összevissza, mint a mesében: egy herceg, egy cigány, egy miniszter, egy brácsás. A szolgák sürögtek-forogtak, hozták a finomabbnál finomabb falatokat, italokat. A francia pezsgőnél a jókedv nem ismert határt. Összevissza ugráltunk, tréfálkoztunk, kacagtunk. Valaki lehúzta az oktatásügyi miniszter cipőjét és a Boszporuszba dobta. Vígan úszott a cipő a végtelen tenger felé. A miniszter féllábon ugrált tovább. Éjfél felé az egész társaság kocsira szállt, és dalolva vonult haza. A bakon a kocsis mellett egy-egy államtitkár, a hintóban egymást átölelve egy-egy miniszter és egy-egy hegedűs ült. Mindenki önfeledten boldog volt.
(Részlet Germanus Gyula A félhold fakó fényében című könyvéből, 1957)
Minden évben április 30-án, Lehár Ferenc születésének napján ünnepeljük a magyar katonazene napját. A hazai katonazene kiemelkedő alakja volt a csehországi születésű Fricsay Richárd alezredes (1867–1945), aki 1920-ban lett a Magyar Királyi Honvédség zeneügyi igazgatója, és neki köszönhető a honi katonazenekarok helyzetének megszilárdítása, szakmai színvonaluk, képzésük, utánpótlásuk fejlesztése és beillesztésük a kulturális fősodorba.
Borítókép: Katonazenészek a IV. Fricsay Richárd Regionális Katonazenekari Fesztivál megnyitóján a Városház téren Székesfehérváron 2016. augusztus 16-án (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
