A háború szorosra kapcsolta a magyar–török bajtársi szövetséget. Magyar tisztek és tüzérek harcoltak Törökországban, török katonák verekedtek Galiciában és Tirolban. A feszültség elérte tetőfokát 1918 tavaszán. A csüggedő népekbe művészettel kellett új erőt önteni. Elhatározták, hogy a Fricsay Richárd vezetése alatt álló honvédzenekart – amely akkor a legkiválóbb zenészeket foglalta magában – leküldik Bulgáriába és Törökországba, hogy ott hangversenyeket adjon. A küldetés szervezését és vezetését rám bízták. Így kerültem le ismét Konstantinápolyba 1918 kora tavaszán. Az előkelő Péra Palace szállodában kellett laknom, de minden szabad időmet régi barátaimnál, íróknál, tudósoknál töltöttem. A hangversenyek kitűnően sikerültek. Hegyey Géza honfitársunk, aki évtizedek óta élt Konstantinápolyban és a Palota zongoratanára volt, eljátszotta Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, Revere hárfán gyönyörködtette a nőket a külön számukra rendezett hangversenyen. Ünnepi hangversenyt adott a zenekar Mohamed Resád szultán előtt a Dolma Bagcse palotában, amit az öreg fejedelem nagy elismeréssel fogadott és kitüntette Fricsayt a Medsidie rendjellel.
Engem külön kihallgatáson fogadott és az Oszmanie rendjelet akasztotta nyakamba. Éjjeli zenét adtunk Enver pasának a hadügyminisztérium és Dsemál pasának a tengerészeti minisztérium udvarán. Utána pezsgős bankettek következtek a zenészek tiszteletére. Hullottak a rendjelek. Fricsay Richárdnak már alig fért a mellére a sok megérdemelt kitüntetés. Volt a törököknek egy vas-félhold rendjelük, hasonló a német vaskereszthez, amelyet csak a harctéren tanúsított rendkívül hősies magatartással lehetett elnyerni. Ez a vasfélhold szép mélyvörös zománcozott félholdat és csillagot ábrázolt. Fricsay barátom nagyon vágyódott e díszes rendjel után és kért, hogy szóljak Dsemál pasának.
– Téged szeret – mondta –, neked mindent megcsinál.
Fejemet csóváltam, de Fricsay kissé szlovákos magyar kiejtésének és kék szemének nem lehetett ellenállni. Előadtam kérését Dsemálnak.
