A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes foglalkozás úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel, az ember meg vasvillával fogadta. Miért? Miért gyűlöletes a nép előtt az az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna alatt, s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hívta? Mert félnek az idegentől, s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz, ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros űzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvek érdekes kifejezése ez: leveles embör.
[…] Érdekes észlelet például, hogy míg mi ezt a sajátos konzervatív alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem volt túl soha, a kolléga tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.
Egy embertől kérdezi:
– Hát járt-e külföldön?
Azt mondja:
– Miért kérdi?
– Mert be kell írni ide a papírba.
Mutatja is a papiroson a rubrikát, ahova ezt be kell írni. Az ember nézi a rubrikát. Azt mondja:
– Kicsi az.
– Már miért volna kicsi? – Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy milyen országban járt.
– Mégis – mondja az ember –, mégis…
– Hát miért: mégis?
– Hát mert nem férnek bele azok az országok abba a rubrikába.
– Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a Galíciába, a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.
– Nono – mondja csendesen az ember. – Katonai tengerész voltam én. Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én…
Igen. A katonáskodás elviszi az embereket. Látnak, hallanak, tudnak valamit a világról. S azt sóhajtja az alsóvároson egy öreg asszony:
– Bár ne tudnának róla!
Ez is népszámlálási eset. A kis, tiszta házba, ahogy az összeíró bemegy, a szobában egy öregasszonyt talál kis gyerekkel. Sötétes délután van, az asszony ül az ablak mellett, a gyerek a kötőjébe kapaszkodik, s beszél hozzá valami makogásokat. A szüle hamar megérti, hogy miről van szó: jól van, jól van, csak vegye elő az írásait, kérdezzen, én meg majd mondom.
– De sötét van, szülém, talán hogy gyertyát kellene gyújtani.
– Úgy, úgy, abban igaza van – véli a szüle –, majd behozom én magának a lámpát.
Kimegy érte. Addig a gyerek a székbe fogózva nézi az idegen bácsit, s érthetetlen szavakat mondogat. A szüle behozza a lámpát, megtörli az asztalt, s kezdik az írást. Előbb az övét. Azután a fiáét. Van-e fia? Van. Micsoda? Mozdonyvezető. Hol?
– Szolgálatban van most is a gépön.
– Volt-e a fia katona?
– Volt, hogy ne lött volna. De bár ne lött vóna!
– Miért sajnálja? Egészséges emberekből válik a katona!
– Hát hiszen – mondja a szüle –, az igaz. Nem mondom, világot is járt. Tengörészkatona volt. De hát éppen azért vagyok így az egyetlen kis unokámmal, ni.
– Hát hogy van vele?
– Így ni, hogy nem értöm a szavát. Olasz mönyecskét hozott a fiam a házhoz, olasz ez a kicsi is. Itt születött pedig, de egy szót sem tud magyarul. Hallja csak, hogy mint beszél! Mit kérsz, kicsim? Mert annyit tudok már, hogyha azt mondja, hogy ákvá, ákvá, akkor vizet akar. De más szavát nem értöm.
Éppen bejön a gyermek anyja a szobába, szép barna olasz menyecske.
– Látja – mondja a szüle –, ehol a menyem. Nem tanul mög magyarul, a gyerök se tanul. Aztán sír mindig haza a menyem. Ha az ura itthon van, akkor nincsen baj. De ha a fiam elmegy a szolgálatba, akkor már mindjárt magára van, én nem tudok vele beszélni, akkor aztán mindig sír, vágyik haza az olaszok közé.
S a szüle elszomorodottan ölelte fel magához a gyermeket:
– Óh, édös egyetlen unokám, kis magzatom… Ugyan, hogy nem tudom a szavadat mögérteni?...
A szüle a lemenő nap elborult tekintetével néz az unoka szemébe. A gyerek meghúzza a szüle fejkendője csücskét, s csendesen gügyögi: aqua, aqua.
– Óh, én édös Jézusom – sóhajtja a szüle, nyúlván a vizeskancsóért –, ugyan miért is neveltél?
(Tömörkény István: Barlanglakók, 1911)
Borítókép: Rózsa Sándor Fesztivál és a Tömörkény-ház átadása Ásotthalmon, 2021. július 17. (Fotó: Délmagyarország/Kuklis István)
Magyar tükör 
