A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes foglalkozás úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel, az ember meg vasvillával fogadta. Miért? Miért gyűlöletes a nép előtt az az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna alatt, s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hívta? Mert félnek az idegentől, s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz, ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros űzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvek érdekes kifejezése ez: leveles embör.
[…] Érdekes észlelet például, hogy míg mi ezt a sajátos konzervatív alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem volt túl soha, a kolléga tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.
Egy embertől kérdezi:
– Hát járt-e külföldön?
Azt mondja:
– Miért kérdi?
– Mert be kell írni ide a papírba.
Mutatja is a papiroson a rubrikát, ahova ezt be kell írni. Az ember nézi a rubrikát. Azt mondja:
– Kicsi az.
– Már miért volna kicsi? – Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy milyen országban járt.
– Mégis – mondja az ember –, mégis…
– Hát miért: mégis?
– Hát mert nem férnek bele azok az országok abba a rubrikába.
– Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a Galíciába, a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.
– Nono – mondja csendesen az ember. – Katonai tengerész voltam én. Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én…
Magyar tükör
