Abban az időben, amikor hazánkat az ausztriai önkény erőszakos, de fölötte ügyes politikája már-már osztrák tartománnyá süllyesztette, nem volt önálló nemzeti hadseregünk. Az a fegyveres erő pedig, ami volt, osztrák–német színezetű igazi dinasztikus hadseregként állott fenn. A magyar ifjú tehát, ha a katonai pályát választotta élethivatásul, kemény küzdelem előtt állott, őrlődve magyar nemzetisége és császárisága között. Sokan elmerültek a császári sas mindent felőrlő hatalmában és elvesztek a magyarság számára, de akadtak számosan olyanok is, akiket csak magyar vérük vitt a katonai hivatás felé, szívükből azonban nem engedték kiölni hovatartozandóságuk érzetét. Ezek megmaradtak magyaroknak még akkor is, amikor egy, a magyarságra nézve teljesen idegen hadsereg kötelékében dolgoztak lelkesen, szeretettel, kitartással.

A tudományok feltétlen híve
Mártony munkájára már fiatal korában kezdenek figyelni és egy évvel mérnökhadapródi kinevezése után, 1804. szeptember 1-jén elnyeri a főhadnagyi rendfokozatot; egyúttal Velencébe vezénylik, ahol a felvételi osztagnál, a Lazaretto nuovo erődítési munkálatainál tevékenykedett. Amikor Napóleon 1805-ben Velence ellen vezette hadait, Mártony Károly a chioggiai vonalakban működött Martonitz András őrnagy parancsnoksága alatt, aki Velence védelmét intézte.
[…] Különösen a gőzerő és a villamosság kötötte le figyelmét és e téren sok kísérletet hajtott végre. Feltétlen híve volt a természettudományoknak, de azért tisztelettel emlékezett meg a többi tudományokról is, sőt még a költészetet is kedvelte. Ezek azonban csupán szórakozást jelentettek számára. Elfogult csak a filozófia iránt volt. Azt vallotta, „hogy az emberi ész egyedül nem képes az alapokokat feltalálni, csak a természet erőinek tökéletes ismerete után lehet annak kutatását megkísérteni”.
[…] Egy alkalommal elolvasván Rotkirch tábornagy és táborkari főnök értekezését, abban annyi hozzá nem értést látott, hogy nem tekintette a szerző magas rangját, hanem hogy egyrészt a tudománytalanság ellen védekezzék, másrészt, hogy megóvja a tudományt attól, hogy a hibás felfogás váljék úrrá, kíméletlenül megbírálta a tábornok dolgozatát. „Egy laikus észrevételei az erődítésről” című bírálatában még a címben is élesen odavágott. Ugyanilyen bírálattal illette a Linznél épített és tornyokkal ellátott tábort is; szélhámosságnak nevezte és mint hasznavehetetlen alkotásnak, megsemmisülését jósolta.