Abban az időben, amikor hazánkat az ausztriai önkény erőszakos, de fölötte ügyes politikája már-már osztrák tartománnyá süllyesztette, nem volt önálló nemzeti hadseregünk. Az a fegyveres erő pedig, ami volt, osztrák–német színezetű igazi dinasztikus hadseregként állott fenn. A magyar ifjú tehát, ha a katonai pályát választotta élethivatásul, kemény küzdelem előtt állott, őrlődve magyar nemzetisége és császárisága között. Sokan elmerültek a császári sas mindent felőrlő hatalmában és elvesztek a magyarság számára, de akadtak számosan olyanok is, akiket csak magyar vérük vitt a katonai hivatás felé, szívükből azonban nem engedték kiölni hovatartozandóságuk érzetét. Ezek megmaradtak magyaroknak még akkor is, amikor egy, a magyarságra nézve teljesen idegen hadsereg kötelékében dolgoztak lelkesen, szeretettel, kitartással.
A tudományok feltétlen híve
Mártony munkájára már fiatal korában kezdenek figyelni és egy évvel mérnökhadapródi kinevezése után, 1804. szeptember 1-jén elnyeri a főhadnagyi rendfokozatot; egyúttal Velencébe vezénylik, ahol a felvételi osztagnál, a Lazaretto nuovo erődítési munkálatainál tevékenykedett. Amikor Napóleon 1805-ben Velence ellen vezette hadait, Mártony Károly a chioggiai vonalakban működött Martonitz András őrnagy parancsnoksága alatt, aki Velence védelmét intézte.
[…] Különösen a gőzerő és a villamosság kötötte le figyelmét és e téren sok kísérletet hajtott végre. Feltétlen híve volt a természettudományoknak, de azért tisztelettel emlékezett meg a többi tudományokról is, sőt még a költészetet is kedvelte. Ezek azonban csupán szórakozást jelentettek számára. Elfogult csak a filozófia iránt volt. Azt vallotta, „hogy az emberi ész egyedül nem képes az alapokokat feltalálni, csak a természet erőinek tökéletes ismerete után lehet annak kutatását megkísérteni”.
[…] Egy alkalommal elolvasván Rotkirch tábornagy és táborkari főnök értekezését, abban annyi hozzá nem értést látott, hogy nem tekintette a szerző magas rangját, hanem hogy egyrészt a tudománytalanság ellen védekezzék, másrészt, hogy megóvja a tudományt attól, hogy a hibás felfogás váljék úrrá, kíméletlenül megbírálta a tábornok dolgozatát. „Egy laikus észrevételei az erődítésről” című bírálatában még a címben is élesen odavágott. Ugyanilyen bírálattal illette a Linznél épített és tornyokkal ellátott tábort is; szélhámosságnak nevezte és mint hasznavehetetlen alkotásnak, megsemmisülését jósolta.
(Soproni Szemle, 1960/4.)
Légzőkészülék robbantáshoz
Ezernyolcszázhuszonnyolcban kezdte meg légzőkészüléke tervezését. Nevéhez fűződik a tábori főzőkészülék, a „gulyáságyú” feltalálása is.
A tűzoltó, a bányamentő, a békaember ma már el sem képzelhető sűrített levegős légzőkészülék nélkül. Az ember csak akkor tud huzamosabb ideig légzésre alkalmatlan, gázokkal szennyezett levegőben, vagy víz alatt tartózkodni, ha szervezete működéséhez a szükséges levegőt megkapja a környezettől függetlenül.
Kőszeghi-Mártony Károly 1830-ban tehát nem a gázálarcot, ahogy az irodalom ezt ez ideig tévesen nevezte, hanem a sűrített levegős légzőkészülék ősét találta fel, és ebben a világot megelőzve találmánya korszakalkotó volt. A gázálarcban az álarcba szűrőbetéten át érkező megszűrt levegő teszi lehetővé a légzést. Használhatósága a környező levegő gázzal vagy füsttel való szennyezettségének mértékétől függ. Ha ugyanis a környezeti levegő oxigéntartalma 15 százalék alá csökken (a normál levegő oxigéntartalma 20,95 százalék), akkor már megszűrve sem alkalmas légzésre. Kőszeghinek az volt a feladata, hogy lehetővé tegye a gyors behatolást a föld alatti aknákba robbantás után. Oda azonban csak olyan készülékkel lehetett bejutni, amellyel az ember függetleníteni tudta magát a környezeti levegőtől.
