Ugyancsak Szegeden történt. Vendégszereplésre érkezett. A vasúti állomáson nem fogadta a színházi vezetőségből senki, holott ezt a nagy művész elvárhatta volna. Elhagyta hát a pályaudvart, és beszállt az első üres taxiba. Abban a pillanatban érkezett meg elkésve, loholva a színház fiatal titkára. A taxi nyitott ajtajánál bemutatkozott, s pár szóval sajnálkozását fejezte ki a késésért, majd pedig be akart szállni Csortos mellé a kocsiba. Csortos behúzta a hanyag titkár orra előtt a taxi ajtaját, és csak ennyit mondott: „Megtelt!”
Csakis üres fülkében
Az autogramgyűjtés az ő idejében is divat volt. Csortos nem szívesen adott aláírást, és ez köztudomású is volt róla. Egy fiatalember mégis odamerészkedett hozzá, mikor kint ült a Nemzeti Színház kiskapuja előtti padon. „Művész úr, kérek szépen egy autogramot.” Csortos egy szóval intette le a tolakodót: „Elfogyott!” Zárkózott ember volt, szerette a magányt. Ha utazott, lehetőleg mindig üres fülkébe szállt. Egy utazás alkalmával azonban ő sem kerülhette el sorsát. A vonat indulása előtt beszállt a kupéjába egy bőbeszédű férfiú. Miután bemutatkozott és részletesen elmondta utazása célját, amit Csortos szótlanul vett tudomásul, megkérdezte: – És ön, művész úr, hova utazik? – Kérem, Gödöllőre. – És ott mit csinál, kérem? – Kérem, ott leszállok. Több szó aztán nem is esett köztük Gödöllőig.
A New York kávéházban megvolt a megszokott kis asztala, ahol magányosan itta meg ebéd utáni feketekávéját. Egyszer az asztalánál már ült valaki, így hát leült egy másik üres asztalkához, kényelmesen rákönyökölt, és csendesen szemlélődött. Jött a pincér, és igen illedelmesen megszólította: „Bocsánatot kérek, mester, ez az asztal foglalt.” Csortos felemelte az asztalon nyugtatott karját, és így szólt: „Hát akkor vigye!”
Szem a szemhéjon
Ritkán fogadott el ebédre vagy vacsorára meghívást. Nem kedvelte a társaságot. Egy fiatal színészházaspár egyszer mégis rávette, hogy vacsorázzon náluk: kedvenc ételeit ígérték Csontosnak, aki nagy ínyenc volt. Előadás után, amelyben együtt játszottak, odavezették Csortost a nemrégen vásárolt kocsihoz, beültették a hátsó ülésre. Indulás előtt megkérdezte az asszonyka: „Mester, ki vezesse a kocsit, a férjem vagy én?” Csortos nem bízva egyikük sofőri képességében sem, így felelt: „Mind a ketten.”
Az énekszövegek tanulásával hadilábon állott és sokszor támaszkodott a súgóra. Azt is megtette, hogy táblára nagy betűkkel felíratta az énekszöveget, odaállt a súgólyuk elé hátratett kézzel, pocakját kicsit kinyomva, és vígan elolvasta az eléje tartott szöveget. De hogy ne legyen feltűnő, amint állandóan lefelé néz éneklés közben, a félig lecsukott szemhéjára gyönyörű szemet festett. A nézőtérről tökéletesen azt az illúziót keltette, mintha előre nézne. Az ilyen ötleteire, fegyvertényeire aztán nagyon büszke volt.
Egyszer új súgónő jött a színházhoz, és megkérdezte tőle: „Mester, minden szót felsúgjak?” „Maga csak súgjon fel minden szót, majd én kiválogatom belőle, amire nekem szükségem van.” Szerepeit általában kelletlenül és nehezen tanulta. Az értékesebb, a klasszikusabb szövegeket jól betanulta, de a könnyű, a fajsúly nélküli darabok szerepeit nem becsülte meg annyira, hogy sokat vesződjék velük. Egy nyári darabban a rendező, aki egyben a darab írója is volt, amellett a színház igazgatója is, ijedten látta, hogy Csortos még a nyilvános főpróba előtti napon is akadozva és a súgóra támaszkodva mondja szerepét. Felszól neki: „De Gyulám, holnap főpróba, mikor akarod megtanulni a szöveget?” Csortos nyugodtan így válaszolt: „Megvárom, hogy lesz-e sikere a darabnak.”
