Riporter: Sokszor voltál szerelmes?
Rátonyi Róbert: A Fővárosi Operettszínház közvetlenül a háború után bemutatott egy operettet, az volt a címe, hogy Napsugárkisasszonyok. Amikor Fényes Szabolcs igazgató leszerződtetett, elmondta, hogy egy nagyon aranyos, kedves kis partnerem lesz, úgy hívják, hogy Virág Lili. Szőke, csinos, nagyszerűen táncos és nagyon bájos jelenség. Megjelent a színpadon, s ahogy mondani szokás, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Nahát idáig ez még nem érdekes, de kiderült, hogy ez a kislány dadogott. Fényes Szabolcs csak erre a darabra szerződtette, mert ebben dadogós kislányt kellett játszani. Hát én, a dadogásával együtt beleszerettem! Ő válófélben levő asszony volt, és kért, hogy ne látogassam meg a lakásán – mert egyedül lakott –, nehogy esetleg ez a férjének érv legyen arra, hogy a válást a felesége hibájából mondják ki. Egyszer valamiért mégis felmentem hozzá, mikor teljesen váratlanul megszólalt az előszobacsengő. Kinéz, és „te jó Isten”, azt mondja: „A férjem!” Na, most én nagyon megijedtem, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt. Ez egy Visegrádi utcai háznak a hatodik emeleti lakásában történt, és amint ilyenkor szokásos a filmvígjátékokban, kimentem az erkélyre. Délután három óra volt, ő lehúzta a rolót, és én ott kinn kuksoltam az erkélyen. No, közben ment az idő, négy óra, öt óra, hat óra, a férj nem akart elmenni. Negyed hét, fél hét, és nekem hét órakor előadásom volt a Medgyasszay Színházban, a Tenyeremen hordom című darabot játszottam Dayka Margittal. Háromnegyed hétkor már nagyon megijedtem, hogy mi lesz, hogy jutok be a színházba? Átnéztem a mellettem levő erkélyre, a két erkély között volt egy olyan harminc-negyven centi távolság, és alattunk a hat emelet mélység! Megmondom őszintén, én nem vagyok nagyon bátor ember, ennek ellenére – most nem akarom dramatizálni az eseményeket – átmásztam a szomszéd erkélyre. Gondoltam magamban, akárki van abban a másik lakásban, letérdelek, elmondom, miről van szó … hát csak megérti. Közben már ott álltam az erkélyen, benézek az üvegajtón abba a másik lakásba, és láttam, hogy egy hintaszék van benne, és abban egy öreg néni alszik. Álmában a hintaszék előre-hátra ringott. No, te jó Isten, mondom magamnak, ha én bemegyek és ez felébred, vagy rögtön infarktust kap, vagy elkezd sikoltozni, és felveri a házat. Mégis, lábujjhegyen elindultam, hogy átosonjak a szobán. Azt gondoltam, hogy ennek a lakásnak ugyanolyan a beosztása, mint annak, ahonnan jöttem. Láttam egy ajtót, na, mondom, ez vezet biztosan a lépcsőházba. Fölrántottam, hogy végre kint vagyok, és beestem egyenesen a spájzba! Mert sajnos ez egy egészen más beosztású lakás volt. Hát ott aztán minden összetört, a csörömpölésre a néni felriadt, elkezdett sivítani, üvöltözni, hogy gyilkos, betörő meg minden. Én mint egy őrült rohantam ki az előszobába és onnan a lépcsőházba. Hármasával ugráltam lefelé a lépcsőkön, de közben a néni ordítására már kitódultak a lakók a gangra, és kiabáltak, hogy:
Tolvaj, tolvaj, fogják meg!
Amikor az első emeletre értem, láttam, hogy a házmester is szalad már át az udvaron, erre elkezdtem én is kiabálni, hogy: „Ott szalad a tolvaj, fogják meg!” És valahogy sikerült kijutnom a kapun. Hét óra után tíz perccel érkeztem meg a színházba, beestem a színpadra, ahol a darab úgy kezdődött, hogy szerepem szerint elegánsan és nyugodtan teázok a szalonban Dayka Margittal, és ő ezt mondja: „Azt nem bírom magában, Egon, hogy maga mindig olyan hidegvérű és nyugodt, mint egy angol lord!”
Riporter: És mi lett az asszonykával?
Rátonyi Róbert: A folytatás kevésbé mulatságos. Nemsokára kaptam tőle egy levelezőlapot. Egyetlen mondat volt rajta, ma is szóról szóra tudom.
Nem tudok magyarázkodni, de soha többé nem láthatjuk egymást!
Nem értettem. És ekkor rátévedt a szemem a bélyegzőre. Egy nyugati országból volt feladva. Aztán kiderült, hogy szülei kérésére vagy parancsára velük együtt disszidált. Mint megtudtam, egy lopott repülőgép pilótájával. Így aztán nem csodáltam, hogy búcsú nélkül hagyott el…
[…] Riporter: Robi, te gonosz ember vagy?
Rátonyi Róbert: Miért, valaki mondta? Én, én nem hiszem, hogy gonosz ember vagyok, sőt merem nyugodtan mondani, hogy én inkább jó ember lehetek. Sokkal több embert szeretek, mint akit nem szeretek, ez egész biztos. Valamikor volt egy füzetem, és akiket nem szerettem azon a héten, abban a hónapban, azokat fölírtam. S akiket szerettem, azokat is fölírtam. Baloldalt voltak piros betűvel, akiket szeretek, jobboldalt feketével, akiket nem szeretek. Aztán nem tudtam folytatni ezt a buta játékot, mert akit hétfőn vagy kedden nem szerettem, csütörtökön már azt gondoltam róla, hogy azért voltaképpen nem olyan rossz ember, és két hét múlva áttettem a másik oldalra, azok közé, akiket szeretek. Egész életemben, hogyha összegezem, az egyik kezemen meg tudom számolni például azokat az embereket, akiket nem szerettem és akiket nem is szeretek! Ezek azok, akik olyat műveltek, tettek velem, amit mondjuk nem lehet elfelejteni. Mert azért egy kicsit elefánt vagyok. Sajnos.
(Rakéta Regényújság, 1983. szeptember 13. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Száz éve, 1923. február 18-án született Rátonyi Róbert színművész, konferanszié, rendező, író.
Borítókép: Rátonyi Róbert színművész és a tánckar a Nagymező utcai Budapest Táncpalotában (Moulin Rouge), 1960. (Fotó: Fortepan/Bauer Sándor)
