Riporter: Sokszor voltál szerelmes?
Rátonyi Róbert: A Fővárosi Operettszínház közvetlenül a háború után bemutatott egy operettet, az volt a címe, hogy Napsugárkisasszonyok. Amikor Fényes Szabolcs igazgató leszerződtetett, elmondta, hogy egy nagyon aranyos, kedves kis partnerem lesz, úgy hívják, hogy Virág Lili. Szőke, csinos, nagyszerűen táncos és nagyon bájos jelenség. Megjelent a színpadon, s ahogy mondani szokás, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Nahát idáig ez még nem érdekes, de kiderült, hogy ez a kislány dadogott. Fényes Szabolcs csak erre a darabra szerződtette, mert ebben dadogós kislányt kellett játszani. Hát én, a dadogásával együtt beleszerettem! Ő válófélben levő asszony volt, és kért, hogy ne látogassam meg a lakásán – mert egyedül lakott –, nehogy esetleg ez a férjének érv legyen arra, hogy a válást a felesége hibájából mondják ki. Egyszer valamiért mégis felmentem hozzá, mikor teljesen váratlanul megszólalt az előszobacsengő. Kinéz, és „te jó Isten”, azt mondja: „A férjem!” Na, most én nagyon megijedtem, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt. Ez egy Visegrádi utcai háznak a hatodik emeleti lakásában történt, és amint ilyenkor szokásos a filmvígjátékokban, kimentem az erkélyre. Délután három óra volt, ő lehúzta a rolót, és én ott kinn kuksoltam az erkélyen. No, közben ment az idő, négy óra, öt óra, hat óra, a férj nem akart elmenni. Negyed hét, fél hét, és nekem hét órakor előadásom volt a Medgyasszay Színházban, a Tenyeremen hordom című darabot játszottam Dayka Margittal. Háromnegyed hétkor már nagyon megijedtem, hogy mi lesz, hogy jutok be a színházba? Átnéztem a mellettem levő erkélyre, a két erkély között volt egy olyan harminc-negyven centi távolság, és alattunk a hat emelet mélység! Megmondom őszintén, én nem vagyok nagyon bátor ember, ennek ellenére – most nem akarom dramatizálni az eseményeket – átmásztam a szomszéd erkélyre. Gondoltam magamban, akárki van abban a másik lakásban, letérdelek, elmondom, miről van szó … hát csak megérti. Közben már ott álltam az erkélyen, benézek az üvegajtón abba a másik lakásba, és láttam, hogy egy hintaszék van benne, és abban egy öreg néni alszik. Álmában a hintaszék előre-hátra ringott. No, te jó Isten, mondom magamnak, ha én bemegyek és ez felébred, vagy rögtön infarktust kap, vagy elkezd sikoltozni, és felveri a házat. Mégis, lábujjhegyen elindultam, hogy átosonjak a szobán. Azt gondoltam, hogy ennek a lakásnak ugyanolyan a beosztása, mint annak, ahonnan jöttem. Láttam egy ajtót, na, mondom, ez vezet biztosan a lépcsőházba. Fölrántottam, hogy végre kint vagyok, és beestem egyenesen a spájzba! Mert sajnos ez egy egészen más beosztású lakás volt. Hát ott aztán minden összetört, a csörömpölésre a néni felriadt, elkezdett sivítani, üvöltözni, hogy gyilkos, betörő meg minden. Én mint egy őrült rohantam ki az előszobába és onnan a lépcsőházba. Hármasával ugráltam lefelé a lépcsőkön, de közben a néni ordítására már kitódultak a lakók a gangra, és kiabáltak, hogy:
Tolvaj, tolvaj, fogják meg!
Amikor az első emeletre értem, láttam, hogy a házmester is szalad már át az udvaron, erre elkezdtem én is kiabálni, hogy: „Ott szalad a tolvaj, fogják meg!” És valahogy sikerült kijutnom a kapun. Hét óra után tíz perccel érkeztem meg a színházba, beestem a színpadra, ahol a darab úgy kezdődött, hogy szerepem szerint elegánsan és nyugodtan teázok a szalonban Dayka Margittal, és ő ezt mondja: „Azt nem bírom magában, Egon, hogy maga mindig olyan hidegvérű és nyugodt, mint egy angol lord!”
