A színész mind csirkefogó!

Csortos Gyula, a Nemzeti Színház tagja 45 éves. Munkácson született, de soha nem látta a várost, kétéves korában Pestre jött.

Fotó: - Forrás: MTI/Reprodukció

Az akadémiára – minden nyomor dacára – szeretettel gondol vissza. Jól bántak vele, tehetségesnek tartották, ingyen ebédeket adtak neki s délután két helyen is kapott ingyen vacsorát, a Ferencvárosban és a Belvárosban.

Az akadémiát elvégezte s két szerződése is volt, Kolozsvárt és Debrecenben. A kettő közül Debrecenbe ment, itt is nagyon szegény volt, hatvanöt korona havi fizetést kapott. Debrecen után Temesvár. Aztán a pesti Vígopera. Itt kezdődik a karrierje, mely fölfelé megy. (Ezt alulírott mondja.)

Az önéletrajzot így fejezte be Csortos Gyula keserűen: „Mikor már kezdett nevem lenni, az apám mindig megnézett titokban, de én éreztem, ha ott van. Tizenhat évig haragudott rám, úgy is halt meg.”

*

Engem nem a dicsőség utáni vágy vitt a színpadra, hanem a káposzta, mert egy hét alatt, hat nap enni káposztát, ez elkeserített. Azon törtem a 10 éves fejem éjjel-nappal, hogy változtassak ezen?

Egyszer iskolába menet, megláttam egy plakátot, hogy Feld Zsigmond gyermekszínházat nyit és jelentkezni lehet a lakásán, én tehát iskola helyett jelentkeztem! De szülői beleegyezés kellett, ezt pedig nem mertem kikérni, azt hazudtam, hogy vidéken laknak. A „Hófehérke és a hét törpé”-ben egy törpét „alakítottam” 20 krajcárért. Otthon semmit sem sejtettek, mert fél 5-kor kezdődött az előadás, szombat és vasárnap délután és én háromnegyed 7-re már otthon voltam. Pár nap alatt fölfedezték – nem a tehetségem, hanem a térdig érő szőke hajam és azt mondta a jó Feld igazgató: te foksz a másig tarabegy dündér játszani! Na és játsszottam kibontott hajjal, diadémmel egy tündért 40 krajcárért. Megindult a karrier! Mikor öt fellépti díj összegyűlt, 2 forint, családfenntartónak éreztem magam, nem cukrot, süteményt vettem, hanem egy nagy hízott kacsát, emlékszem ma is, 80 krajcár volt (boldog idők). Hazavittem, büszkén letettem az asztalra, hogy ezt a kacsát én kerestem, és ezentúl ilyen jól fogunk élni! Nagy bámulatomra, drága apám megpofozott, de a kacsát megettük. Ebéd végén, szokásom szerint, persze megköszöntem az ebédet.

Tehát tízéves koromban, már kereső ember voltam. Egyszer a keresetemből 3 darab jegyet vettem a Népszínházba a legfelső karzatra, elmentünk. Kíváncsi voltam, hogyan játszanak a »nagy« színészek, valami népszínmű volt, az aranyos Blaháné játszott, bámultam, csodálkoztam, lázban voltam és szörnyen irigyeltem azt a fiatal lányt, akit a Blaháné megcsókolt. Mikor lement a függöny, azt mondtam a Drágáimnak: én ennek a színháznak leszek a tagja, a Blahánéval fogok játszani, kétszobás lakásunk lesz, bélelt téli kabátom, lakkcipőm, kacsát eszünk minden héten, káposztát soha.

Tizennégy éves koromig a gyermekszínház „művésznője” voltam, akkor elmentem beiratkozni a Színiakadémiára, a kedves jó Újházi azt kérdezte: hát te mit akarsz itt? Beiratkozni! Hány éves vagy? Tizennégy! Eredj a fenébe – kidobott! Elmentem az akkor nyílt Fülöp-féle iskolába. Rákosi Szidi és Solymosi Elek voltak a tanárok, nagy kérésre, „rendkívüli hallgatónak” vettek fel, én addig hallgattam és tanultam, hogy 16 éves koromban egy vizsgaelőadás után négy szerződési ajánlatom volt. Kolozsvár, Kassa, Miskolc és Budapest között válogattam. Tizenhatéves koromban tehát a Népszínház tagja lettem! Megjött a kétszobás lakás, a bélelt télikabát, a lakkcipő.

(Csortos Gyula és Gazsi Mariska önéletrajza. Ki volt, mi volt? 99 önéletrajz. Magyar selfmade­manek, 1925. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)