Természetes állapota-e a magány az embernek, s ha igen, a körülmények együttállása hozza el vagy eleve magában hordozza a hajlamot rá és az alakítja a körülményeit? Leírható-e egy kapcsolat páros magányként? S mi lakik a mélyén, a létezés milyen finoman szövődött, általában rejtve maradó hálója válik láthatóvá, ha leereszkedünk oda? Van-e sors, van-e menekülés tőle, van-e önsorsrontás, és feladható-e az élet bármiféle idea eléréséért és igen, mi az ára? – ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódhatnak meg az emberben Kavabata Jaszunari Hóország című regényét olvasva, Honsú szigetén, a Japán Alpokban játszódik.
Kavabata 1968-ban az irodalmi Nobel-díj átvételekor azt mondta, hogy japánul a táj irodalmi megnevezésének szó szerinti fordítása „hegy-víz”, és ezt a szót akkor is használják, ha természetben előforduló tájról, tájképről beszélnek, de ez a kifejezés azt is jelenti még, hogy „bánatos, szomorú, hervadt”. „Gyöngéd tisztelet és tiszta nyugalom”, „bocsánat és finom egyszerűség”. Kavabata Jaszunari a XX. századi japán irodalom egyik legjelentősebb egyénisége, 1899-ben született, jómódú családban. Korán árvaságra jutott. Munkáiról azt tartják, az ő műveiben fogalmazódik meg a leglíraibban a japán hagyomány. Klasszikus japán lírai szimbólumokat helyez írásainak középpontjába, de hőseinek gondolatvilágában már a XX. századi ember gátlásai és szorongásai jelennek meg. Kedvenc műfaja az úgynevezett leheletnyi történetek, amelyből több mint százat írt. Az ő felfedezettje volt a modern japán irodalom egyik legtehetségesebb írójának elismert, tragikus sorsú Misima Jukio. 1972-ben önkezével vetett véget életének.
Japán Hóországnak nevezett vidékét sokan keresik fel havat látni. Így vetődik ide Tokióból Simamura, aki olyan könyveket fordít, amelyek csak iránt kevesen érdeklődnek, és szakértője a balettnek, bár vélhetően sosem látta még ezt az európai táncot. Itt találkozik Komakóval, a fiatal gésával, aki beleszeret, s furcsa reménytelen kapcsolatuk évekig tart. Nem azért reménytelen, mert a férfinak családja van, hanem mert két teljesen másban élő ember különböző mozgatóerői rajzolódnak meg. A férfit a tökéletes szépség iránti vágy hajtja, élete a meditáció, a töprengés, a befelé fordulás, amibe nem férnek bele a hétköznapi apró örömök, míg a lány menekülne a hó bezárta világból az életbe. Egyik egyre inkább bezárul magába, a másik egyre hisztérikusabb lesz.
