Magyar rabszolgafalu Franciaországban?

Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban heverő Régusse-be az első magyar telepesek.

FRANCE, VAR (83) FESTIVAL OF THE VILLAGE MILLS REGUSSE, VERDON'S REGIONAL PARK (Photo by DOMINIQUE ZINTZMEYER/ ONLYFRANCE / ONLY FRANCE / Only France via AFP) Fotó: Only France via AFP

A konstantinápolyi rabszolgapiacról. 

Ennek legendás története pedig, ahogy végighallgattam, a következő. 

 *  

1526-ban Magyarország egyszerre terült el a földön Mohácsnál, egy rettenetes ökölcsapástól. Kiskirályok fejetlen országa állt szemben kemény központi katonai állammal. Az ilyen tömör hatalom minden oligarchiát, ha kellő közelről érheti, úgy vág szét, mint a kuglizók golyója a fabábokat. Az akkori török haderő, ha melléje férhetett volna, Európa bármelyik oligarcha országát leteríti. „Zápolya öldöklő százada”, melyet másutt a százéves háború korának mondanak, Nyugaton még a mi kiskirályainknál is felelőtlenebb népvesztőket ellett. Hét évvel Mohács után az oszmán fölény a maga kegyetlen szerveivel akadálytalanul hajtja ki, hosszú menetekben, a védtelen maradt, a fölégetett magyar falvak gyaloglást bíró népét: a fiatal férfit, nőt, a növendék gyermeket. A többi ott hevert az üszkök alatt. 

Elképzelhető a konstantinápolyi rabszolgapiac forgalma, ha a szörnyű „áru”-ból még Franciaországba is jutott. 

Megvan ennek is a története. 

Provence egy részét az oligarchia külső segédlet nélkül is végrombolásba vitte. A belső harcok, a vallásháborúk s végül a pestis falvak sorát tette néptelenné. A kiürült föld kegyura s végül egyedüli birtokosa a valamikor Jeruzsálemben alapított Johannita Szék lett, teljes nevén a Jeruzsálemi Szent János Gyógyító Lovagrend. 

Ennek volt „békés” érintkezése is a törökkel. Mivel pedig I. Ferenc óta Franciaország is együttműködött a Portával, meglett az egyezség, hogy a Johanniták – az érdek és a keresztény lelkiismeret szép társításával – a puszta francia vidékeket az oszmán rabságból kiváltott hitsorsosaikkal tegyék újra jövedelmezővé. 

Teljes huszonöt évig jártak a hajók Konstantinápoly és Marseille között; a ma is meglevő archívumok tanúsága szerint. 

Az első följegyzett magyarnak vélhető név: Rigódy. Nyilván az akkor sűrűn magyarok lakta Szerémség valami Rigód lakhelyéről. 

Minderről a francia történetírás többször megemlékezett. Hogy Régusse és környéke magyar telep, itt van lenyomatva előttem a megye helyi történetkönyvében is. De maguk a régusse-iek erről néhány évvel ezelőtt egy ide került hazánkfiától értesültek. Neki – Garamvölgyi Artúrnak, a lankadatlan adatgyűjtőnek – köszönhetem én is, hogy most itt állok, és nézem le nem tagadható meghatottsággal a meghatott régusse-ieket. 

Pusztán maga a történet – ez a kész, Jókait, Gárdonyit idéző történelmi regény – elegendő lett volna, hogy a cannes–párizsi úton megcsináljuk ezt a kitérőt. De történeti ténynél és regényességnél jobban foglalkoztat ez a kölcsönös meghatottság. Mi a voltaképpeni oka és értelme? Miből támad és hova vezet? Hasznos-e vagy haszontalan, netán ártalmas? 

Mert hisz föltáratlan, sőt itt-ott „veszélyes” táblával ellátott területre visz. 

Válaszolni rá tüzetesen nem olyan egyszerű, mint az első pillanatban tetszik. Korunk egyik legterebélyesebb problémája nyújtja idáig – a lélek mélyrétegéig – a hajszálgyökereit. 

A nemzeti, helyesebb megfogalmazásban: a közösségi érzés. 

Illyés Gyula Tihanyban, 1963. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

[…] És ha mégis legenda az egész? De hisz a kérdésnek épp legendabeli része foglalkoztat a „való tények”-nél is jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. 

Mi ez a szomj, ez érdekel. 

Úgy érzem, hogy nem rossz szükséglet kielégítése. 

Mi azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni. 

Ők meg azért fogadnak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk. 

Így vegyük hát valóságnak, még ha legendás is, ezt a helyzetet, mely nem mindennapi kísérletet kínál. 

A négyszáz évvel ezelőtt Provence-ba sodródott magyarok leszármazottjai szívesen ellátogatnának Magyarországba. 

– Szívesebben, mint például Portugáliába? 

– Az csak természetes! 

Egyáltalán nem „természetes” ez a kívánság. 

Magyarul egy szót sem tudhatott már a nagyapjuk sem. (Ma beszélt nyelvük viszont afféle unokatestvérségben van, mint minden latin nyelvvel, a portugállal is.) 

„Vérségi” kapcsolat? Még ez is inkább fűzné őket bár a korzikaiakhoz; ha ilyen kapcsolatról egyáltalán lehetne komoly szót ejteni Európában, akár külön-külön az országokat, akár az egész földrészt nézve. 

Kibogozhatatlanul össze vagyunk keverve mi, emberiség. A megtévesztő az, hogy ez az összevegyülésnek a nagyja némely területen ezer éve lefolyt. A népvándorlás rettenetes népösszekoccanásai: vérontásai idején. Másutt – mint például épp a dunai országokban – valósággal napjainkig tart. 

Mi köti hát, milyen kézzelfogható vagy legalább ábrázolható érdek ezeket a régusse-ieket ahhoz a távoli keleti országhoz? 

Kegyelettel őrzik azt a néhány fotó-könyvet, ami már birtokukban van. Már néhány hazai szót is tudnak: „Bikavér”, „Tokaji.” Mindezt párizsi kulturális attasénknak, Hidasi Jánosnak jóvoltából. Megkereste ő is őket. 

Immár másodszor tőlük maguktól kérdem, mi vonzza őket ahhoz a messzi néphez, melynek néhány éve hírét sem hallották? Miért mennének épp ahhoz? 

– És maga mért jött épp ide? – kérdez vissza egy jóbeszédű kis nő, Madame Pères, azaz – fogadjuk el – Pirosné asszonyom. 

Vagyis ott állunk, ahol az elején. 

(Illyés Gyula: Hajszálgyökerek, 1971) 

Negyven éve, 1983. április 15-én hunyt el Illyés Gyula költő, író, műfordító, szerkesztő. 

Borítókép: Asszonyok népviseletben Régusse szélmalmainál, 2015 (Fotó: AFP/Dominique Zintzmeyer)