Itt állok Régusse magas házak kerítette szűk főterén vasárnap délelőtt, ózonos hegyi levegőben. Tél elején vagyunk, öt-hatszáz méter magasan, a nap mégis májusi meleget ont az azúrtiszta égből. Mert ez a hely is az „Azúr-ország”-ba esik; légvonalban Marseille mindössze negyvenöt kilométer. Jövet húsz perce is még toronymagas pálmafákat hagytunk el; előbb pedig virágzó s egyben érő narancsfákat.
Nem ez az első alpesi falu itt a Felső-Provence-ban, amely meggyönyörködtet. Most azonban még egy különös ráadásélményben is részesülök.
Ez a jó-élmény ünnepélyes. Ünnepélyes a külsőség is, ahol ez a zavarba ejtő – s így megmagyarázandó – érzés meglep.
A téren a község helyettes elöljárója, Monsieur Gabriel Sappe fogad. Kocsink ajtaját udvarias készséggel a község fiatal jegyzője tárja ki, M. Bernard Sappe, az előbbi Sappe fia. Sajnálják, hogy maga az elöljáró nem lehet jelen; beteg, kórházban fekszik. Ellenben itt van a helyi Történelmi és Tájkutató Bizottság teljes vezetősége: M. M. Marcel Jean, Mlle Mireille-Agnès Bagarre, Mme Gustave Pères.
A zömök, jó izmú Gabriel Sappe úr kézrázása oly szívélyes, hogy majdnem ölelés lesz belőle. A többieké hasonlóképpen. Látszik, hogy a vendégfogadás szokásos örömén túl nekik is valami élményráadásban van részük.
E különös élmény megvilágítása szélesebb kört is érdekelhet, mint amely most itt kocsink körül sündörög, s egyre szaporodik a házakból kisietőkkel. De hogyan is kellene a tisztázásába fogni?
Bennem – hogy vizsgálandó alanyként elsőnek magamat nyújtsam – az a képtelen ötlet bujkál, hogy négyszáz évvel ezelőtt kellett volna e téren állnom. Az lett volna az igazi, az alapélmény!
Amikor a Sappe nevet még Pappnak ejtették, a Jeant Jánosnak, a Bagarre-t Bogárnak, a Pères-t pedig egyszerűen Pirosnak.
Állítólag. Amikor még az egész falu magyar volt. S a környékén is még vagy tíz, tizenöt. Ha nem több.
Igen, itt, a Provence tetején.
Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban heverő Régusse-be az első magyar telepesek.
A konstantinápolyi rabszolgapiacról.
Ennek legendás története pedig, ahogy végighallgattam, a következő.
*
1526-ban Magyarország egyszerre terült el a földön Mohácsnál, egy rettenetes ökölcsapástól. Kiskirályok fejetlen országa állt szemben kemény központi katonai állammal. Az ilyen tömör hatalom minden oligarchiát, ha kellő közelről érheti, úgy vág szét, mint a kuglizók golyója a fabábokat. Az akkori török haderő, ha melléje férhetett volna, Európa bármelyik oligarcha országát leteríti. „Zápolya öldöklő százada”, melyet másutt a százéves háború korának mondanak, Nyugaton még a mi kiskirályainknál is felelőtlenebb népvesztőket ellett. Hét évvel Mohács után az oszmán fölény a maga kegyetlen szerveivel akadálytalanul hajtja ki, hosszú menetekben, a védtelen maradt, a fölégetett magyar falvak gyaloglást bíró népét: a fiatal férfit, nőt, a növendék gyermeket. A többi ott hevert az üszkök alatt.
Elképzelhető a konstantinápolyi rabszolgapiac forgalma, ha a szörnyű „áru”-ból még Franciaországba is jutott.
Megvan ennek is a története.
Provence egy részét az oligarchia külső segédlet nélkül is végrombolásba vitte. A belső harcok, a vallásháborúk s végül a pestis falvak sorát tette néptelenné. A kiürült föld kegyura s végül egyedüli birtokosa a valamikor Jeruzsálemben alapított Johannita Szék lett, teljes nevén a Jeruzsálemi Szent János Gyógyító Lovagrend.
Ennek volt „békés” érintkezése is a törökkel. Mivel pedig I. Ferenc óta Franciaország is együttműködött a Portával, meglett az egyezség, hogy a Johanniták – az érdek és a keresztény lelkiismeret szép társításával – a puszta francia vidékeket az oszmán rabságból kiváltott hitsorsosaikkal tegyék újra jövedelmezővé.
Teljes huszonöt évig jártak a hajók Konstantinápoly és Marseille között; a ma is meglevő archívumok tanúsága szerint.
Az első följegyzett magyarnak vélhető név: Rigódy. Nyilván az akkor sűrűn magyarok lakta Szerémség valami Rigód lakhelyéről.
Minderről a francia történetírás többször megemlékezett. Hogy Régusse és környéke magyar telep, itt van lenyomatva előttem a megye helyi történetkönyvében is. De maguk a régusse-iek erről néhány évvel ezelőtt egy ide került hazánkfiától értesültek. Neki – Garamvölgyi Artúrnak, a lankadatlan adatgyűjtőnek – köszönhetem én is, hogy most itt állok, és nézem le nem tagadható meghatottsággal a meghatott régusse-ieket.
Pusztán maga a történet – ez a kész, Jókait, Gárdonyit idéző történelmi regény – elegendő lett volna, hogy a cannes–párizsi úton megcsináljuk ezt a kitérőt. De történeti ténynél és regényességnél jobban foglalkoztat ez a kölcsönös meghatottság. Mi a voltaképpeni oka és értelme? Miből támad és hova vezet? Hasznos-e vagy haszontalan, netán ártalmas?
Mert hisz föltáratlan, sőt itt-ott „veszélyes” táblával ellátott területre visz.
Válaszolni rá tüzetesen nem olyan egyszerű, mint az első pillanatban tetszik. Korunk egyik legterebélyesebb problémája nyújtja idáig – a lélek mélyrétegéig – a hajszálgyökereit.
A nemzeti, helyesebb megfogalmazásban: a közösségi érzés.
[…] És ha mégis legenda az egész? De hisz a kérdésnek épp legendabeli része foglalkoztat a „való tények”-nél is jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön.
Mi ez a szomj, ez érdekel.
Úgy érzem, hogy nem rossz szükséglet kielégítése.
Mi azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni.
Ők meg azért fogadnak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.
Így vegyük hát valóságnak, még ha legendás is, ezt a helyzetet, mely nem mindennapi kísérletet kínál.
A négyszáz évvel ezelőtt Provence-ba sodródott magyarok leszármazottjai szívesen ellátogatnának Magyarországba.
– Szívesebben, mint például Portugáliába?
– Az csak természetes!
Egyáltalán nem „természetes” ez a kívánság.
Magyarul egy szót sem tudhatott már a nagyapjuk sem. (Ma beszélt nyelvük viszont afféle unokatestvérségben van, mint minden latin nyelvvel, a portugállal is.)
„Vérségi” kapcsolat? Még ez is inkább fűzné őket bár a korzikaiakhoz; ha ilyen kapcsolatról egyáltalán lehetne komoly szót ejteni Európában, akár külön-külön az országokat, akár az egész földrészt nézve.
Kibogozhatatlanul össze vagyunk keverve mi, emberiség. A megtévesztő az, hogy ez az összevegyülésnek a nagyja némely területen ezer éve lefolyt. A népvándorlás rettenetes népösszekoccanásai: vérontásai idején. Másutt – mint például épp a dunai országokban – valósággal napjainkig tart.
Mi köti hát, milyen kézzelfogható vagy legalább ábrázolható érdek ezeket a régusse-ieket ahhoz a távoli keleti országhoz?
Kegyelettel őrzik azt a néhány fotó-könyvet, ami már birtokukban van. Már néhány hazai szót is tudnak: „Bikavér”, „Tokaji.” Mindezt párizsi kulturális attasénknak, Hidasi Jánosnak jóvoltából. Megkereste ő is őket.
Immár másodszor tőlük maguktól kérdem, mi vonzza őket ahhoz a messzi néphez, melynek néhány éve hírét sem hallották? Miért mennének épp ahhoz?
– És maga mért jött épp ide? – kérdez vissza egy jóbeszédű kis nő, Madame Pères, azaz – fogadjuk el – Pirosné asszonyom.
Vagyis ott állunk, ahol az elején.
(Illyés Gyula: Hajszálgyökerek, 1971)
Negyven éve, 1983. április 15-én hunyt el Illyés Gyula költő, író, műfordító, szerkesztő.
Borítókép: Asszonyok népviseletben Régusse szélmalmainál, 2015 (Fotó: AFP/Dominique Zintzmeyer)
Magyar tükör
