Jóllehet eltökélt céllal utaztunk Provence-ba, Illyés Gyula 1967-es látogatásának igézetében – a Hajszálgyökerek című esszé hőseiről, a provence-i rabszolgamagyarokról Hétvégi Magazinunk következő számaiban közlünk riportsorozatot –, aki szigorú szándékkal érkezik ide, az is hamarosan kénytelen letérni a maga által kijelölt útvonalakról. Mint tudjuk, Provence manapság is a kordában tartott tájőrület, a tolakodó impresszionizmus és az absztrakt festőfilozófusok hazája, ami nem csoda olyan világban, ahol minden ablaknyitással újabb és újabb organikus festménybe fejelünk. Ám akit meggyötörnek az efféle zsalunyitogatásokkal járó sorozatos katarzisok, annak nem ajánlhatjuk könnyű szívvel a kilométerről kilométerre szélsőségesen változó tájak bebarangolását sem: a kopárságukban is lenyűgöző levendulamezők katonás rendjét, a terra rossán masírozó szőlőregimentet, az ezerméteres szakadék mélyén kanyargó azúr színű hegyi folyókat és a kőkori építményeket rejtő bozótos, szeles fennsíkokat.
Provence olyan gazdag látnivalóban, hogy a mániás rohanás kínjai helyett érdemes zsebkendőnyi területre szűkíteni érdeklődésünket, mert a délfrancia tájnak minden mediterrán kifinomultsága és barbársága mellett az is sajátossága, hogy a részben, egyetlen olajligetben vagy kővároskában tükröződik az egész is. Nagy önuralmat gyakorolva mi is két tájra korlátoztuk magunkat: Var megye dombtetőn ülő sasfészkeire és a Verdon sziklarengetegére. Cikkünkben most előbbiekről esik szó.
Legkevesebb négy évszak előnyeit és hátrányait élvezheti az, aki Magyarországról az Alpokon átkelve, Liguriában magához térve, majd a Riviéra alagútjain átfúrva magát elevickél a provence-i Var területére. Ha nem ragadunk a tengerparton – miért is ragadnánk, a tavaszi vízhőmérséklet és a szeles part nemigen csábít erre –, különleges élményben lehet részünk, amint elhagyjuk Draguignant. A magyar vonatkozású emlékek kutatói azért ne robogjanak át a máskülönben nem túl érdekfeszítő „tüzérség fővárosán”, mert a település központjától ötperces sétára, a Rue de l’observance 46. szám alatt megtekinthetik egy nagyszerű katonaköltő, Kisfaludy Sándor emléktábláját. A szerelmi bánatában Napóleon fogságába menekülő, a franciáknak tiszti becsületszavát adó Kisfaludy hónapokig lakott a ma üresen kongó házban, s állta egy helybéli hölgy kitartó ostromait. Ha állta.
Szeszélyesen kanyargó hegyi utak, virágzó mandulafák és mimózák sárga erdeje, trópusi hangulatú vízesések, középkort konzerváló kisvárosok, lélegzetelállító építészetű ciszterci apátságok – dióhéjban ezek a turisztikai kihívások várják az ide érkezőt tavaszszal. Meg a napokig tomboló fagyos misztrál szél, amely a legedzettebb őslakosokat is idegkimerültségbe kergeti. Ezek ellenére mindazoknak melegen ajánlható ez a vidék, akik a nagyvárosi tolongás elől a természetbe és a provanszál parasztvilágba menekülnének. Nem lesz részünk csillogó képzőművészeti galériákban, nyüzsgő éjszakai életben – jó, ha napközben egy-egy emberrel találkozunk a dermesztően kihalt kísértetvároskákban –; s meg kell azzal is küzdeni, hogy ilyenkor szinte az egész országon a „zárva tartunk” tábla áll, megfelelő szállást keservesen nehéz találni szezon előtt. Ám ne feledjük: a kabócazenés nyáron Provence elviselhetetlenül túlzsúfolt és túlárazott.
Lorgues, Aupt, Salernes, Moisac-Bellevue, Regusse, Cotignac: csak néhány település, amelynek sikátorait, templomait, főtereit érdemes bebarangolni. Regusse az a kisváros, amelyet 1967-ben Illyés Gyula, Kósa Ferenc filmrendező és állami küldöttség is felkeresett egy magyar emigráns újságíró, Garamvölgyi Artúr különös felfedezésének hírére. Garamvölgyi ugyanis úgy találta, hogy a XVI. századi anyakönyvek eltorzult, elfranciásodott magyar neveket rejtenek. Regusse fekvésének, építészeti szépségének, XII. századi szélmalmainak köszönhetően máskülönben is megér egy misét. De az eldugottabb völgyben fekvő Entrecasteaux nevezetű erődvárost is vétek volna kihagyni a középkori kőkultúra szerelmeseinek: fecskefészekként csüng a település egy szurdok oldalán, várkastélya, franciakertje, fogadója és ősrégi mosómedencéi között napokat eltölthet a békére vágyó utazó. Sillans-la-Cascade, amint a neve is mutatja, mindemellett magasról leszakadó, buja vízesést is rejt a határában, mely tízperces pompás sétával megközelíthető. Aki pedig a ciszterci szerzetesek szakrális építészete iránt érdeklődik, semmiképp ne menjen el Le Thoronet apátsági múzeuma mellett. Aupt szomszédságában magyar származású szobrásznő, Maria de Faykod szabadtéri múzeumát ajánljuk azoknak, akiknek megdobogtatja szívét a klasszikus, antik szépségeszményű, carrarai márványból faragott szobrok érzéki kavalkádja.
origo.hu
Szánthó Miklós: Mélyről jön és drámai a patriótákat repítő elégedetlenség
