A vitatott adót nem vetik ki minden, általános felhatalmazással, illetve rádiófrekvencia- vagy számhasználati joggal rendelkező elektronikus hírközlési szolgáltatóra, hanem csak azokra, amelyek az elektronikus hírközlési szolgáltatások piacán már szolgáltatást nyújtanak a végfelhasználóknak. Az adót tehát nem az állandó felhatalmazás – illetve a rádiófrekvencia- vagy a számhasználati jog – puszta ténye alapján vetik ki, hanem a hírközlési szolgáltatások nyújtása esetén.
Ilyen körülmények között a vitatott adó nem minősül az engedélyezési irányelv értelmében vett igazgatási díjnak, és következésképpen a bíróság elutasította az Európai Bizottság Franciaország elleni keresetét.
A másik ügyben a távközlési ágazatban működő máltai szolgáltatók vitatták a mobiltelefon-szolgáltatásokat terhelő jövedéki adónak az engedélyezési irányelvvel való összeegyeztethetőségét.
E jövedéki adót – amelynek összege a szolgáltatások árának 3 százalékát teszi ki – a felhasználók fizetik a szolgáltatóknak, amelyek aztán az adóhatósághoz továbbítják azt.
Az Európai Unió Bírósága ebben a kérdésben úgy foglalt állást, hogy az olyan adó, amely tekintetében az adóztatandó tényállás nem az elektronikus hírközlési szolgáltatások piacára való belépést lehetővé tevő általános felhatalmazási eljáráshoz kapcsolódik, hanem a szolgáltatók által nyújtott mobiltelefon-szolgáltatások használatához, nem minősül az irányelv értelmében vett igazgatási díjnak. Amennyiben e jövedéki adó ténylegesen fogyasztási adó, úgy nem ellentétes az irányelvvel.















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!